Adrenalinfüggő vagyok, nem tudnék mást csinálni
– Mindig is orvos szeretett volna lenni?
– A gimnáziumban nem voltam kifejezetten jó tanuló, sőt. Édesapám állatorvosként dolgozik és azt gondoltam, hogy én is felvételizek az állatorvosira. Sajnos csapnivaló volt a kémiatudásom, így nem vettek fel. Azt hittem, lesz egy jó, szabad évem a következő felvételiig, de anyukám beiratott a Petrik Lajos Vegyipari Szakközépiskolába, vegyészmérnök-asszisztens képzésre. Ott aztán megtanultam a kémiát egy életre. Közben rájöttem, hogy engem az állatorvosi szakma nem vonz, inkább embereket szeretnék gyógyítani. 2004-ben aztán egyből felvettek a Pécsi Tudományegyetem Általános Orvostudományi Karára. A testvéremet pedig ugyanabban az évben az állatorvosira… 
– Miért éppen sürgősségi orvos lett?
– A magyar orvosi egyetemi képzés leginkább lexikális tudást ad, rengeteg mindent kell bemagolni és az első három évben olyan anyagokból vizsgázni, amelyeknek a nagy részére orvosként talán nem is lesz szükség. De vannak olyan ismeretek is, amelyekre a mai napig szó szerint emlékszem: élettan, kórélettan, vagy a szervezet működése. 2004 és 2010 között jártam az orvosira és a hatéves általános orvosképzés alatt nem találkoztam a sürgősségi orvostannal, mert az nem része a kötelező tananyagnak. Urológusnak tanultam, bár maga az urológia, meg a műtéti szakma nem érdekelt annyira. 2010-ben elsőéves rezidensként azonban sürgősségi oktatáson kellett részt vennem, ekkor jöttem rá, hogy hozzám a sürgősségi szakma közelebb áll, mint bármi más. Ott maradtam, és 2010 novembere óta a sürgősségin dolgozom.
– Miért? Hiszen ott a legkeményebb esetekkel találkozik az ember, ráadásul – mivel bármilyen problémával érkezhetnek a betegek – egyfajta univerzális tudást is igényel. Ha orvos lennék, én legkevésbé vágynék oda…
– Nem tudom elképzelni, hogy mondjuk van egy kórtermem, amiben van nyolc betegem és minden nap megyek vizitelni, állítok kicsit a gyógyszeradagjukon, ellenőrzöm a vérnyomásukat és pátyolgatom a lelküket. Engem sokkal jobban vonz az a krízishelyzet, amikor beesik valaki a sürgősségire és azonnal segítséget kell nyújtanom neki. Elmondja a tüneteit, végighallgatom és abból gondolok valamire, van mellettem egy csomó diagnosztikai lehetőség, laboratórium, képalkotó vizsgálatok – no meg a tudásom. Ezek segítségével, mint egy puzzle-t, összerakom az egészet és rájövök, hogy mi baja a betegnek. Szerintem ez a „szépsége” a sürgősségi orvoslásnak. Van, akit hazaküldök, mert nagyobb volt az ijedség, mint a baj. Van, akit háziorvoshoz vagy más szakrendelésre irányítok és van, akit felveszek az osztályra. De gyakori, hogy akut életveszély áll elő, és akkor bizony azonnal be kell avatkoznom. Huszonnégy órán át folyamatosan a szaktudásom legjavát kell adni, állandóan készenlétben lenni. Egy nap alatt körülbelül 140 beteg érkezik, és akkor teszem jól a dolgom, ha sikerül kiszűrnöm közülük azt a nagyjából tizenötöt, akiknek igazán szüksége van a segítségre. Ez nagyon nagy sikerélményt tud adni.
– Amellett, hogy a sürgősségi orvoslás nagy kihívást, „adrenalinforrást” jelent, egyben óriási felelősséget is rak az orvos vállára. Futószalagon érkeznek a betegek – mi történik, ha téves diagnózis születik?
– Egy orvos holtig tanul! Folyamatosan bővítenie kell a tudását, szüntelen továbbképzésekre járni, mert jönnek ki újabb és újabb ajánlások. Mindig naprakésznek kell lenni, a kiváló manuális készség pedig elengedhetetlen ehhez a szakmához. Hogyha az ember egy keringési összeomlást észlel, akkor fontos, hogy azonnal be tudjon kapcsolódni az ellátásba, hogy tudjon vénát biztosítani, ha szükséges, intubálja a beteget, újraélesztést kezdjen, egyből be tudja adni a megfelelő dózist a gyógyszerekből és sorolhatnám. Ezek mind azt igénylik, hogy az ember minden nap tréningezze, szinten tartsa a tudását.
Talán a legnagyobb baj az, hogy mi, magyarok, nem vagyunk egészségtudatosak. A legtöbb magyar 30-40 év alatt „lelakja” a saját egészségét. Dohányzik, zsírosan étkezik, túlsúlyos, telítetlen szénhidrátot eszik és keveset mozog; van egy kezeletlen cukorbetegsége, egy kezeletlen magas vérnyomása, vagy egy kezeletlen tüdőbetegsége. Egy reggel aztán arra ébred, hogy szorít a mellkasa, vagy 200-as a vérnyomása és fáj a feje, azaz infarktus- vagy stroke-tüneteket mutat. Ilyenkor a sürgősségi vizittől várnak végleges megoldást, azt gondolják, hogy létezik egy varázsgyógyszer, ami pillanatok alatt rendbehoz mindent. Pedig ilyen szer nem létezik. Nem beszélve arról, hogy mindenkinek, aki beérkezik egy sürgősségi osztályra, általában a saját problémája a legnagyobb. Pedig nálunk nem érkezési sorrendben történik az ellátás, hanem súlyossági sorrendben. Ezt a helyzetet is menedzselni kell, hogy az ott várakozó emberek megértsék, nem biztos, hogy az a szerencsésebb, aki hamarabb sorra kerül, hiszen valószínűleg nagy a baj.
– Egy eleve stresszes és kihívásokkal teli munka mellé miért vállalja még be a légimentőzést?
– A sürgősségi orvostan szakvizsga – amit 2015-ben tettem le – a sürgősségi részen kívül oxiológiát, azaz mentőorvosi részt is tartalmazott. Tehát a szakképzésnek a kórházi munkán kívül része volt a kivonulói mentőmunka is, akár esetkocsin, akár helikopteren. Szekszárdon „esetkocsiztam” egy keveset, ilyenkor a közös riasztások esetén gyakran találkoztunk a helikopteres kollégákkal és láttuk, ahogyan dolgoznak. Nagyon tetszett. Ráadásul több ismerősöm is helikopterezett, így nem volt kérdés, hogy beadjam a jelentkezésem, amikor 2015-ben felvétel volt hozzájuk. Azóta a sürgősségi kórházi műszak mellett a levegőben is életet mentek, a Magyar Légimentő Nonprofit Kft. kötelékében.
– A laikus arra gondol, hogy a légimentőzésben aztán olyan lélekjelenlétre, határozottságra és gyors döntéshozatali képességre van szükség, mint talán sehol máshol. Ez a fajta higgadt, koncentrált hozzáállás jellemzi önt?
– Azt gondolom, hogy a reakcióidőm mindig elég jó volt. (Nevet.) De komolyra fordítva a szót: a helikopterezés az a szakma, ahol mindig, mindennek megvan a maga rendje. Magyarországon hét helikopterbázis van, és a hét bázisnak az összes orvosa, paramedikusa (mentőtisztje – a szerk.) és ápolója ugyanazokat a szakmai eljárásrendeket alkalmazza. Azaz vannak orvosi protokollok, körülbelül 35, amelyek alapján ellátjuk a betegeket. Megvan, hogy mit hogyan kell csinálni például egy politraumatizált betegnél, egy terhes nő újraélesztésénél, egy szívinfarktusnál, vagy agyi infarktus helyszíni ellátásánál – és sorolhatnám. Ezáltal egy egységes szemlélet mentén, közös hangon történik a munka. Ennek a jelentősége abban áll, hogy ha nekem mondjuk Pécsről ki kell mennem helyettesíteni a miskolci légimentőbázisra és az ottani ápolóval még soha az életben nem dolgoztam, akkor sincs probléma, mert a protokollnak köszönhetően minden ugyanolyan flottul megy, mint ha a pécsiekkel dolgoznék.
– Tud mondani konkrét esetet, példát is?
– Mondjuk az M6-os autópályára, egy autóbalesethez riasztanak. Ekkor út közben, a helikopteren felkészülünk, rádión egyeztetünk az esetről a helyszínre érkező vagy már ott tartózkodó kollégákkal. Így mire odaérünk, pontosan tudjuk, hogy hány sérült van, hány szorult be az autóba, hánynál kell traumás újraélesztést kezdeni. Azaz minden dolgot megpróbálunk már odafelé menet átbeszélni, ami nehézséget okozna, és innentől kezdve le vannak osztva a feladatok. Ha kiértünk, meggyőződünk róla, hogy biztonságos-e a helyszín, hogy a beteg kontaktusba vonható-e, vagy eszméletlen, azonnali kimentést igényel-e az autóból, egyáltalán gerincvédelem mellett ki lehet-e biztonságosan szabadítani onnan, és a többi.
Ha mondjuk egy kisgyermek újraélesztéséhez hívnak, akkor a bejelentésből kiderült életkor és súly alapján már a helikopteren kiszámolom a gyógyszerdózisokat, felírom a kesztyűmre az adagolást, vagy ha olyan gyógyszerekről van szó, előre felszívom az adagot. Ha intubálni kell, előkészítem a neki megfelelő tubust és a szükséges felszereléseket a beavatkozáshoz. Így amikor odaérek, és benne vagyok a szituációban, ezeken már nem kell gondolkoznom, csak cselekednem. A helyzetekre ilyen formán, előre fel tudok készülni.
Persze előfordulhatnak előre nem tervezhető események, hiszen minden eset egyedi, nincs két teljesen egyforma szituáció. Aki sürgősségin vagy mentőhelikopteren dolgozik, az a tragédiákkal, a váratlan helyzetekkel sajnos napi szinten találkozik. Számunkra ez megszokott. Ellenben a kórképet tekintve segít az ellátásban az egységes eljárásmód, ami nagy vonalakban mindig ugyanaz. Ahogy mondani szoktuk, a beteget „ABCD stabil állapotba” kell hozni: az A airwaves – légutak, a B breathing – légzés, a C circulation – keringés stb. Amíg nem stabil a légút, nem lépünk tovább, amíg nincs stabil keringés, nem lépünk tovább. Egy jól bevált protokoll alapján kell stabilizálni a beteget, és ha ennek mentén haladunk, kevesebb váratlan dolog érhet.
– A családtagoknak vagy a helyszínen tartózkodó civileknek azonban az életmentés művelete rémisztő lehet…
– Ez így van. Egy mentősnek azonban nem elegendő a beteggel foglalkozni, hanem törődnünk kell a környezettel, a hozzátartozókkal is, az egész helyzetet kezelni kell. Ebben a szakmában nagyon fontos az egyértelmű kommunikáció, ami nem orvosi nyelven történik, hanem bárki által érthetően. Közölni kell a hozzátartozókkal, hogy mi történik éppen, milyen beavatkozást fogunk végezni. Feltétlenül be kell vonni őket is az ellátásba, hogy tudják, mire számítsanak.
– A világjárvány mennyire nehezítette meg az orvosszakma képviselőinek életét?
– Ma már inkább azt mondanám, hogy átrendezte az életünket. Hozzá kellett szokni ahhoz, hogy más körülmények között vesszük fel a munkát, hogy az egyéni védőfelszerelésünknek állandó része lett az FFP2-maszk, a kesztyű, vagy az, hogy akár tetőtől talpig „szkafanderbe” kell öltöznünk. Mindez az elején nagyon megnehezítette a dolgunkat. Pláne amíg nem volt ennek egy kiforrott protokollja, menete. Amikor még nem tudtuk, hogy mivel állunk szemben, voltak döccenők, és ijesztő volt az egész helyzet. Most már, hogy ebben dolgozunk lassan két éve, a napi rutinunk része lett. Ha beérkezik a beteg, egyből levesszük a gyorstesztjét, ha akut műtétre szorul, PCR-t készítünk és minden betegségnél számolunk azzal, hogy a covid befolyásolhatja az összképet. Talán mondhatom, hogy mostanában kevés meglepetés ér már bennünket. 
– Mennyire gyakoriak a poszt-Covid tünetek?
– Pécsen is elindult a poszt-Covid ambulancia, mert sok az ebben a szindrómában szenvedő beteg. Én a saját bőrömön is megtapasztaltam. 2020 november végén jelentkeztek az első tünetek nálam, másnap pozitív lett a tesztem. Szerencsém volt, mert nem volt légúti panaszom, inkább irgalmatlan fáradtságot éreztem, szapora szívdobogást, meg izom-ízületi fájdalmat. Három hét alatt lezajlott bennem a betegség és hamar vissza tudtam térni a munkába. Ellenben azóta sem mondhatom azt, hogy „százas” vagyok. Gyakran érzem a szapora szívdobogást, vándorló jellegű izom-ízületi fájdalmim vannak, és a mai napig bizonyos szagokat teljesen máshogy érzek. A kórházban, nálunk az ápoló személyzet közül pedig sokan az előbb felsoroltak mellett még állandó fáradtságra és memória-problémákra is panaszkodnak.
– Említette, hogy naponta találkoznak tragédiákkal. Hogyan lehet erre felkészülni?
– Úgy a sürgősségi, mint a légimentés olyan szakma, ahol, ha lejár a műszak, az orvos lezárja a napi eseteit és átadja őket a következő sürgősségisnek vagy a szakorvosnak. Ezeknél a területnél éppen az a jó, hogy az ember meg tudja oldani azt, hogy ne vigye haza a terheket. Így nem kötődik a betegekhez, s talán könnyebben tud továbblépni. Persze előfordul, hogy valamelyik eset jobban megérint bennünket, ilyenkor nagyon sokat segít, ha van valaki, akinek az ember beszélhet róla, akinek kiöntheti a lelkét. Fontos a megtartó családi háttér – de ez más szakmáknál is így van. Meg kell tanulni a munkahelyen hagyni a gondokat és hazaérve kikapcsolni.
Emlékszem, amikor a feleségem a harmadik gyermekünket várta, majdnem minden műszakban riasztottak minket egy terhes nő, vagy pár hónapos csecsemő újraélesztéséhez, ami abban az időszakban engem rendkívül megviselt. Ha az ember ezt a szakmát választja, akkor törtvényszerű, hogy találkozik tragédiákkal, amelyek közül van olyan is, ami nagyon megérinti és utána éveken keresztül eszébe jut. De azt gondolom, hogy ha minden tőlünk telhetőt megteszünk és a legjobb szaktudásunk szerint végezzük a munkánkat, akkor fel lehet dolgozni a fájdalmas drámákat is. 
– Melyik volt a legmeghatározóbb esete, amióta helikopteren vagy a sürgősségi ellátásban dolgozik? Olyan történetre gondolok, amelyet soha nem fog elfelejteni, amely miatt érezte, hogy érdemes volt ezt a szakmát választani…
– 2020. november elsejét, halottak napját sosem fogom elfelejteni. Éppen helikopteren dolgoztam, aznap két súlyos, drámai estem is volt. Az első riasztás a baranyai Mecseknádasdra szólt, egy laikus által megkezdett újraélesztéshez. Egy szívbeteg férfihoz hívtak, aki éppen egy házfelújítás kellős közben volt, és kiment a helyszínre a munkásokkal egyeztetni a munkamenetet, mikor megtörtént a baj, összeesett, az emberei hívták a mentőket. Ilyen esetben a mentésirányítás elkezdi a helyszínen lévők bevonásával az újraélesztést. Elmondják, hogy mit kell pontosan csinálni, hogy hajoljanak fölé, hogyan nézzék meg, hogy van-e légzése, keringése. Amennyiben nincs légzése a betegnek a mentésirányítás az ott lévő laikust elkezdi instruálni, hogy mit tegyen, hogyan kezdje meg az újraélesztést. Mikor mi odaértünk, a két kőműves felváltva nyomta a beteg férfi mellkasát. Közben kiért a bonyhádi mentőorvosi kocsi is. A szívbeteg férfi folyamatosan kamrafibrillált, azaz az élettel összeegyeztethetetlen volt a szívműködése. A helyszínen lévő kollégák már egyszer vagy kétszer sokkolták, hogy újraindítsák a szívét, de hiába, nem rendeződött a ritmusa. Kilencven percen keresztül végeztük az újraélesztését, megkapta az összes gyógyszert, amit ilyenkor adni lehet, de egyik beavatkozás sem volt sikeres.
Odamentem a feleségéhez és közöltem vele, hogy a férjét le fogjuk kapcsolni a gépekről, mert nem tudunk segíteni rajta, sajnos elveszítettük. Ez bőven a kilencvenedik perc után történt. Levettük a férfit a gépekről, már csak a monitor volt rákapcsolva, amikor csoda történt. Egyszer csak emelkedett egyet a mellkasa, majd elkezdett teljesen szabályosan levegőt venni, tapintható volt a pulzusa és a monitorra nézve láttuk, hogy tökéletes a szívritmusa is. Úgy, hogy előtte közöltem a hozzátartozóval, hogy a beteg meghalt… A férfi a mai napig jól van és teljesen tiszta a tudata, csak arra az esetre és a közeli napokra nem emlékszik az életéből.
A mentésben résztvevők közül egyikünk sem tapasztalt még ehhez fogható csodát. Balgaság volna azt hinni, hogy ezek a dolgok rajtunk múlnak. Akkor és ott megértettük, hogy ennek a férfinak még dolga van a világon, életben kellett maradnia!
Nem sokkal később egy Mohács melletti kis faluba riasztottak bennünket, ahol szintén egy laikus által megkezdett újraélesztést kellett átvennünk. A férj és a feleség éppen a temetőbe igyekezett, de a feleség nem mozdult, mikor ki kellett volna szállnia az autóból. Őt kevésbé kalandos úton és sokkal rövidebb idő alatt, de megmentettük. A férje azóta is minden nagyobb ünnepkor képeslapot küld nekem, hogy megköszönje felesége életét.
Ezekért a sikerélményekért érdemes dolgozni, ezek adják vissza az ember hitét, hogy van értelme annak, amit nap mint nap csinál. 
– Háromgyerekes édesapaként nem féltik otthon?
– Szerintem a három fiú nagyon élvezi, hogy helikopteren dolgozik az apukája. Imádnak kijárni a reptérre és igazából már fejből tudják, hogy egy helikopteren hol van a perfúzor, a monitor, vagy a lélegeztetőgép. Persze nehéz, amikor az ember hazamegy és a három gyerek azzal fogadja: apa, milyen esetek voltak ma? Nyilván nem fogok arról mesélni nekik, hogy milyen borzasztó dolgok történtek, legfeljebb csak annyit tudnak meg, amennyi egy kisgyereknek „való”. A feleségem, Timi pedig pontosan tudja, hogy amennyire pörgős és adrenalinfüggő vagyok: úgysem tudnék mást csinálni.
Kisfaludy Nóra
