Molnár Miklós atya: „Ne kívül keresd önmagadat!”

Felvállalni az életemért a felelősséget nagy lépés. Sokan nem is merik megtenni. Elfogadni, hogy a személyemről és annak hiányosságairól szól több fájdalmas epizód az életemben, vagy a kapcsolati rendszerem állapota, nagyon bátor cselekedet! Érett személyiségre vall. Persze, ma nem gyakran bíztat minket senki arra, hogy az érett viselkedést sajátítsuk el, mégis, éppen ezért, mert ezzel némi magányosságot is magunkra veszünk, nagyon tudom becsülni azokat, akik meglépik ezeket a lépéseket, minden fájdalma, vagy terhe ellenére. Már nem is érdekel utána, hogy esetleg szégyenletes módon viselkedett az illető, mégis, valamit biztosan tudok: mert szembe nézni azzal, ami kísértette, ami elgyengítette, ami a bukásra késztette őt. Ez becsülendő!

Könnyebb az önszuggesztió kísértésében azt hazudni magamnak, hogy csak önmagamra van szükségem, mint elfogadni a saját korlátjaimat és tehetetlenségemet. Ugyanakkor a pszichénk, vagy a testünk nem lesz ennyire irgalmas velünk szemben, amikor beérik ennek a hazugságnak a gyümölcse. Amíg elhiszem, hogy nincs összefüggés a tinédzser éveimben elkezdett szexualitás és a harmincas éveimben megkötött házasságomat terhelő meddőségi problémák között, addig kényelmesebb viselnem a tetteim következményét. Azután is kívülre vetítem a drámámat és Istent vádolom érte. Amikor mélyen vallásosnak tartom magamat, de valódi kapcsolatom nem alakul ki, nem mélyül el Istennel, vajon mennyit fog ez a hit érni, ha majd rám törnek a mulandóság terhei?

Nem csak az önámítás szemszögéből beszélhetünk erről a problémáról!

Ha belső építkezéssel sosem foglalkozom, csak körbe veszem magam tárgyakkal, felszínes kapcsolatokkal és karriert építek, hatalmat szerzek, pénzt hajhászok, mind-mind hasonló csapdát állít majd nekem. Hol vagyok én ebben az életben? Nem merem a valódi vágyaimat megérezni, megélni, mert félek, sosem lehet majd kielégíteni, betölteni azokat. Árnyakban keresem magamat, holott bennem lakozik az, amire szükségem lenne.

Hol mozgok otthonosan, a szívemben-e, vagy a külvilágban? Hagytam-e magamnak helyet a saját valóságomnak az életemben? Vagy mindig csak a másokhoz való igazodás alkotja meg azt, amit életnek nevezek? Fel kell szabadulnunk arra, hogy végre otthon legyünk önmagunkban! Milyen csodálatos, amikor nem kell folyton hajszolni az életet, hogy ne maradjak magamra a csenddel! Milyen megnyugtató, amikor már túléltem a szembenézést a hibás döntéseimmel, bűneimmel és már megtapasztaltam az irgalom felemelő őszinteségét! Amikor már nem az űz engem nap, nap után, hogy a személyiségemből hiányzó jegyeket valahogy megnyerjem magamnak és mindenkinél tökéletesebb lehessek!

Isten arra teremtett minket, hogy megbéküljünk a valódi önazonosságunkkal és abban találjuk meg a boldogságot. Hogy ne kelljen identitásnak hazudnunk azt, amiben nem is érzem magamat teljesnek. Bármennyire is szuggerálja belénk a világ, hogy csak széppé kell hazudnunk az életünket, máris jobb lesz, bizonyára tudjuk, hogy így idegenek leszünk végül a saját bőrünkben. Ne kívül, hanem belül találj rá magadra, és köss békét azzal, aki vagy, hogy elkezdődhessen a növekedés, a fejlődés, a felszabadulás arra, ami nem te vagy!

Molnár Miklós atya

Címlapkép: Unsplash