Nyugikampány
A ronwerberi verbális ürülékhajigálás, a kötelesbeszédes tévéreklámok, teriblekkezés és társai ezúttal békén hagyják a szavazó- és adózópolgárok lelki nyugalmát. Jól van ez így, és ezért elsősorban az ellenzéket illeti a hála. Nem akarom elkiabálni, de mintha tényleg úgy lenne, ahogy Török Gábor politológus jósolja: a választásokon a Fidesz ellenfele leginkább saját maga lesz.
Márky-Zay-Nemúgyértettem Péter már annyi félreérthető, vagy pusztán mafla szöveget kampányolt az éterbe, hogy az emberek – szinte oldalfüggetlenül – rezignáltan, immunis fülekkel, legyintgetnek rá.
Az amúgy kőlibsi „kutyapárt”, amelyik dülledt szemmel igyekszik hülyét csinálni a komplett magyar népességből, nos, lassan már ők sem képesek megugrani az össznépi ingerküszöböt sasjózsis poénjaikkal.
A Mi Hazánk programja nem összeegyeztethetetlen a kormány tevékenységével, MSZP már csak nyomokban, a DK, illetve Gyurcsány pedig – ha kampányol, ha nem – képtelen annyi rajongót felsorakoztatni, amennyivel akárcsak egy álmatlan éjszakát is okozna Orbánnak.
A maradék fészbukozó, jutúbozó aprólék – Momentum és társaik – simán csak azt várja el néhánylépcsőháznyi szavazójától, hogy biztosítsa számára a további kellemes munkakerülés lehetőségét; tehát a hazai aranyásók bevált receptje szerint: politikusnak kell állni, mert az fizet a legjobban.
A nagy dérrel-durral meghirdetett ellenzéki összefogás mintha feloszlott volna. Az sem segített, hogy fővezérsége ugyan ismert arcokból állt, de vidéken már jobbára csak habókos, meg futóbolond jelöltekre futotta, akikre faluszerte még az egyfarkú kutyák sem szavaznának áprilisban.
Nem hiszem, hogy bárkinek hiányoznának a korábbi kampányidőszakok, amikor két hónappal a voksolás előtt már térdig ért a kitépett haj, és bokáig ért a vér a hazai közéletben.
Emlékszem, 2002-ben, a ronwerberi időkben láttam a neten egy torontói utcariportot, ahol azt kérdezgették a járókelőktől, mi a neve a kanadai miniszterelnöknek. Tízből hét ember nem tudta.
Irigyeltük őket.
Címlapkép: Szennyes Krisztián/vasarnap.hu
