Miért térünk el?
Mi, katolikusok kényesen vigyázunk arra, hogy azt az igazságot, amit ránk bízott alapítónk, Jézus, tisztán őrizzük meg. Ezt a vágyunkat annyira makacsul igyekszünk megvalósítani, hogy rendszeresen hivatkozunk az elmúlt kétezer év nagy szentjeire, tanítóira, vagy egyházi tanításaira, amelyek igazolják, hogy bár egyre mélyebben igyekszünk feltárni a kinyilatkoztatást, mégis változatlan az abból fakadó tanításunk. Mégis, van egy nagyon érdekes tapasztalatunk ezzel az őrzéssel kapcsolatban. Azt látjuk, hogy az elmúlt évezredek alatt, milyen pontok voltak azok, amelyek miatt elcsúsztak páran, és ahogy János apostol mondja: „Közülünk mentek ki, de nem voltak közülünk valók. Mert ha közénk tartoztak volna, megmaradtak volna velünk. Rajtuk kellett nyilvánvalóvá válnia annak, hogy nem mindenki közülünk való. Titeket azonban fölkent a Szent, és ezt mindannyian tudjátok. Nem azért írtam nektek, mintha nem ismernétek az igazságot, hisz ismeritek és (tudjátok), hogy az igazságból semmiféle hazugság nem származik.” (1Ján 2,19kk) Számunkra az együtt maradás több, mint közös értékrend, vagy azonos gondolkodás. Mi úgy tekintünk erre az egységre, mint a „Szőlőtőn maradásra”, vagyis az Élet Forrásával, Krisztussal való közösség fenntartására. Tehát, élet-halál kérdésnek tartjuk.
Meglepő, de nem azok maradtak meg az egyenes úton, akik a legjobb szándékkal igyekeztek. Nem is mindig azok, akik okosabbak voltak kortársaiknál. Sőt, nem egyszer megtapasztaltuk, hogy a legtehetségesebb, vagy leghumánusabb testvéreink elhagyták ezt az ösvényt.
Általában nem tesz jót, ha valaki önmagában kezd túlzottan bízni, vagy túl sokat feltételez magáról. Innen könnyű elhasalni. Ugyanígy veszélyes, amikor valaki túl sokra becsüli a gondolatait. Megmaradni az ösvényen, elsősorban belátás és alázat kérdése. Amikor valaki például felcseréli a célt és az eszközt, az ugyanúgy végérvényes zsákutcába sodorhatja őt. Voltak, akik pl. a liturgiának egyes formájához ragaszkodtak annyira, hogy észre sem vették, de miközben a protestánsok felé való elhajlással vádolták meg az Egyházat, már ők viselkedtek úgy, mint a reformátorok. Hirtelen, szinte észrevétlenül tud átfordulni egy jószándékú eszménk abba, ami ellen harcolunk. Azok az utak, amelyeket mi indítunk el, gyakran rejtenek buktatókat ott, ahol mi erre nem is gondolnánk.
Itt lenne az ideje, hogy elmondjam, miről is szeretnék ma elmélkedni! Az ökumenikus imahetet kezdjük el. Sokan, sokféle utat próbáltak már arra, hogy az egységet előmozdítsák.
Ha megnézzük, melyik vezetett valamiféle eredményre, azt fogjuk látni, hogy csak az, amelyikben Istennek nagyobb szerepet hagytak, mint az emberi értelemnek, vagy képességeknek.
A Taizé Mozgalom az egyik legkiemelkedőbb e téren. Roger testvér imádsággal és elmélkedéssel munkálkodott, és győzelemre vitte a művét. Az egység nem emberi erőlködés gyümölcse az Egyházban, hanem a Szentháromság műve, a Jó Pásztor hivatása. Nem véletlen, hogy a Biblia arról beszél, hogy Krisztus áldozata gyűjti egybe a választott népet. A párbeszédben ezért nagyot vétünk, ha úgy próbálkozunk, hogy addig soroljuk az érveket, amíg valaki ki nem fogy belőlük… Az első lépés, hogy megértsem a másikat: mit akar védeni, amikor valamit állít. Hogy mit veszítene, ha feladná azt a tanítását. Talán rá is ébredhetünk, hogy azt a bizonyos értéket mi is szeretnénk megőrizni! Amikor így figyelünk, akkor beállunk a nagy műbe, amelyet a Szentlélek munkál a világunkban.
Ő, Aki egyben tartotta a világot az őskáosz idején, ma is össze tud tartani mindeneket, ha Neki adjuk szándékainkat.
Ha engedjük, hogy Isten élete folyjon bennünk, akkor haladunk az egység felé. Imádságainkban hordozzuk testvéreinket, hogy megtaláljuk a közös utunkat az Atyához!
Molnár Miklós
