Az ő élete, az ő boldogsága, ne szóljunk bele?
Karácsony nyolcadában tartotta időszerűnek és helyénvalónak az ex-református ex-presbiter, hogy az egyházát elhagyó ember magabiztosságával szögezze le nagy nyilvánosság előtt: mivel nem áll rendelkezésünkre adat Jézus Krisztus heteroszexuális mivoltára vonatkozóan, egyáltalán nem zárható ki, hogy valójában „egyedülálló meleg férfi volt”. Ami valamiféle érv akarna lenni arra, hogy az egyházaknak nem szabadna Jézus nevében beleszólniuk az LMBT emberek életvitelébe, mintegy „ellenségnek” tekintve őket. Át akarod operáltatni magad, mert attól várod a boldogságodat? Tégy úgy, gyermekem, a te életed, a te boldogságod – ezt kellene mondania egy valamirevaló lelkésznek az újságíró szerint, Jézus nevében.
A gond az, hogy a szerző méretes öngólt rúg, de ráadásul nem is egyet.
Legyünk egy pillanatra az indokoltnál megengedőbbek, és illeszkedjünk bele az újságíró némileg blaszfém gondolatkísérletébe: Jézus Krisztus, Isten fia „homoerotikus irányultságú” „hétköznapi” férfiként járt-kelt-tanított a világban – miközben bűnt viszont (a Biblia egyértelmű szavai szerint) nem követett el. Ergo úgy élt teljes, termékeny földi életet, hogy nem hált másik férfival, és nem fogadott vele örökbe gyereket. Sőt, minden megnyilvánulásában a férfi-nő kapcsolatot tekintette alapértelmezettnek, mi több, kizárólagosnak: „Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik” – áll például Márk evangéliumában, és semmiféle nyoma nincs annak, hogy a Megváltó ezután hosszas magyarázkodásba bonyolódott volna, mondván, „de természetesen nem mindenkinek van apja és anyja, minden más család is család, sőt, az is egy opció, hogy a férfinak férje legyen, #ugyanazaszeretet”.
Márpedig ha Jézus Krisztus „LMBT irányultságú” lett volna, és mégis ilyen elképesztően heteronormatív módon tanít, akkor vajon a per definitionem Krisztus-követő keresztény LMBT embernek mi mást javasolna az egyház, mint az effajta önmegtagadást, a képességek és a tálentumok Isten akarata szerinti kamatoztatását, a közösség szolgálatát és közben (kicsapongás helyett) a pusztában történő erőgyűjtést? Hiszen ha így járt közöttünk az, aki maga az út, az igazság és az élet, akkor miért buzdítanánk inkább másfajta, bűnös életmódra a homoszexuális (vagy a nem házas heteroszexuális) embertársainkat?
És itt még vitatkoztam volna tovább a cikkel, de közben befutott a megrendítő hír: újévkor Rómában, az első jelek alapján kábítószer-túladagolásban meghalt az LMBT-aktivistaként is ismert Homonnay Gergely. Az a Homonnay Gergely, aki barátainak meglátása szerint „boldog volt és szerelmes”, és akinek életébe ezért (a progresszív iskola alapján) nem lett volna helyénvaló beleszólni. „Az ő élete, az ő boldogsága”, ugye.
Ma pedig tízezrek gyászolják, értetlenkedve.
Nem tudjuk, mi lett volna, ha. De vajon állíthatjuk-e teljes bizonyossággal, hogy az egyház a homoszexuális emberek „ellensége” és üldözője, amikor azt tanítja, hogy a promiszkuitás rossz, még akkor is, ha vidámnak tűnő Facebook-posztok születnek róla, amelyeket több ezer követő lájkol virtuálisan (akik közül viszont egy sincs jelen a magányos újévi haláltusa idején)? Ellenség-e vajon az a lelkivezető, aki az „én sem ítéllek el” után azt is hozzáfűzi határozottan: térj meg, „többé ne vétkezzél” – hogy ezáltal életed legyen és bőségben legyen? Ellenség-e vajon az az egyház, amely újév reggelén sötét melegbárok helyett a templomi közösségbe hív, Isten áldását és a Szűzanya közbenjárását kérve számunkra, különös tekintettel a lelki válsággal küzdőkre?
Nem inkább az-e az ellenség, aki a korszellemet követve bárgyún „tolerálja” bármely embertársának önpusztító életmódját? Aki keresztény létére valamiféle kilúgozott humanista maszlaggal eteti felebarátját ahelyett, hogy megpróbálná valamiképpen vonzóvá tenni számára a rögös és nehéz, de százannyit kínáló krisztusi utat? Vagy aki a „jobb a békesség” jegyében kényelmesen, szótlanul nézi a reá bízottak üres életét?
Egy bizonyos: a dolog drámaiságát nemcsak azok nem érzik át, akik prosztó kommentekben örvendeznek egy szerencsétlen ember halálán, hanem azok se, akik az LMBT-k állítólagos pártfogóiként a tényekkel való szembenézés helyett önfelmentő, önáltató módon (vagy akár politikai haszonszerzés céljából) csípőből azzal hergelnek, hogy idegenkezűségről lehet szó. Nem, bármi történt is a római melegbárban, ideje tudatosítani a valóságot: az LMBT felnőttek körében sajnos (kismillió ok miatt) bő kétszeres a szerhasználat valószínűsége – ezzel szemben a hitüket gyakorlók esetében a szenvedélybetegségek gyakorisága messze elmarad az átlagtól.
Aki tehát szereti a melegeket és fontosnak tartja a tényleges boldogságukat, az még ma fejezze be a „ha Jézus élne, ő is a prájdon menetelne és elfogadna olyannak, amilyen vagy” jellegű álságos tévtanítást. Jézus ugyanis él. Jézus Krisztus „tegnap, ma és mindörökké ugyanaz”: a Megváltó, aki pont azért lett emberré, hogy igenis beleszóljon az életünkbe, és (minden látszólagos földi boldogságunk ellenére) szüntelenül megtérésre hívjon. És aki mindenkor irgalmasan fogadja a tévútra vezetett bűnöst, ellenben egészen konkrétan sátánnak nevezi és elzavarja még a későbbi Szent Pétert is, amikor az valamiféle pszeudojogvédőként meg akarná kímélni Őt az Atya akaratának teljesítésétől és a kereszt hordozásától.
Francesca Rivafinoli
Kiemelt kép forrása: unsplash.com
