Fedetlen arccal
Amikor Istent dicsőítjük, formálódunk. Fokról-fokra ahhoz az istenarchoz kezdünk el hasonlítani, amelyet – Reményik Sándor képiségével élve – már talán egészen mélyre eltemettünk, sok-sok réteggel lejjebb. Az összes álarcunk, minden maszkunk lehull rólunk. Fedetlen arccal állhatunk a minket alkotó előtt.
Igaz, ez a szemlélésünk még nem tökéletesen éles kép. De már majdnem olyan! És miközben elkezdünk Istenre hasonlítani, megrendülve tapasztaljuk, hogy Isten valóban hasonlít ránk. Az ő arca a miénkkel szinte teljesen azonos.
A mi tekintetünket sajnos a bűn eltorzítja, ám miközben Istent szemléljük, regenerálódunk. Olyannyira, hogy mi is visszfényei leszünk a mennyei ragyogásnak. A hegyen fedetlen arccal Jahvéval beszélgető, majd a választott nép táborába visszatérő Mózeshez hasonlóan Isten dicsőségét fogjuk visszatükrözni a világban.
A karácsonyi időben érdemes még jobban emlékeztetnünk önmagunkat, hogy a megtestesülés révén a világosság a világba jött. A mi feladatunk, hogy képesek legyünk befogadni ezt a világosságot, hogy aztán Isten gyermekei, az örök fény továbbadói lehessünk.
Az Isten képére és hasonlatosságára teremtett ember Jézusban újra felfedezheti önmaga tökéletes arcát. „Ugyanarra a képre formálódhat át” a Szentlélek által, minden dicsőítés során. „Most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van (1 Jn 3,2).” Igyekezzünk hát!
Gável András
