„Magába szállt”
Valahogy kiveszni látszik az emberek közti kommunikációból a reflektálás, vagy végképp a belátás képessége. Biztos, hogy ha valaki téved, vagy maga is tudja, hogy nincs igaza, akkor ma még inkább hangossá válik és bizonygatni fogja, hogy „márpedig…”! Mint az az ismerős helyzet, amikor valaki elvéti a kresz szabályát és koccan, de kiszállva az autóból a vétlennek esik, hogy „mit csinál!?” az, aki egyébként betartotta az előírásokat! Persze, tudjuk, hogy egyenes arányban nő a határozottság és erőszakosság a tudatlansággal, de azért mára ez tényleg veszélyes méreteket ölt!
Közeledik az advent vége, és egy utolsó témát szeretnék még átelmélkedni, hogy az ünnepre minél felkészültebben tudjunk megérkezni!
Ha rászántuk már az időt, hogy a belső hiányainkkal, illetve a beteljesületlen vágyainkkal foglalkozzunk, és alámerültünk már a saját korlátjaink, bűnös döntéseink okozta veszteségeinkbe, akkor itt az ideje, hogy még egy buktatót megfigyeljünk! Ez, pedig a reflektív élet kérdése. A bölcsesség kialakulásának, vagy a megfontolt életnek a sarokköve ez a világlátás! Sokan rontják el az életüket ott, hogy nem képesek újra gondolni és értelmezni azt, ami történt. Csak élnek egyik pillanatról a másikra, úgy, hogy nem is veszik észre, amint a saját életüket fojtják meg. Ha megtanulok az életemre reflektálni, a döntéseim következményeivel szembenézni, ha megértem a folyamatokat, amelyek az életemben lezajlanak, számos dolog felett megnyerem az irányítást. Ez elvezet egy tudatosabb élethez is, de ami ennek gyakorlatiasan nézve nagy adománya, hogy a saját magam kudarcra kárhoztatását el tudom általa kerülni.
Az egyik legismertebb bibliai történet, a Tékozló fiú története. A fiatal úgy dönt, hogy az atyai házból lelép, mert élvezni szeretné az életet.
Anyagi javai, vélhetően nem igen vannak, így az örökség ráeső részét kéri el. Elmenve aztán a szórakozás hamar felemészti a pénzét és egyre lejjebb csúszik az életét tekintve. Nos, ekkor hangzik el egy fontos megjegyzés róla: „Ekkor magába szállt…” (Lk 15,17). Ez a lépés nem törli el a múltat. Nem hoz mindent azonnal helyre, sőt, talán a neheze még csak most jön: belátni, hazamenni és bocsánatot kérni. Mégis, e nélkül a pillanat nélkül, belehalt volna a makacsságába. Igen, éppen úgy, ahogy a világunk hal bele a gazdasági világ makacsságába! Vagy, ahogyan egymást gyilkoljuk naponta a makacsságunk miatt. Ám, ő nem ezt tette! Magába szállt és megfogalmazott egy-két egyszerű, de nagyon őszinte mondatot arról, hogy mi a jelen állapota. Ez meghozta neki azt a belátást, hogy bármit gondoljon is ő a partytime-ról, vagy az élet élvezetéről, mégiscsak jobb volt az atyjával, mert a hiány, ami itt született benne, az végtelenül kínzóbb, mint amit örömként nyert az életével.
Ma, amikor a karácsonyt el akarjuk törölni, hogy pc-k legyünk, de a Mikulástól a Szent Családig mindenkit lehet melegnek hazudni és gúnyolni vérig sértve nem csak a jóérzésű embereket, de magát az Istent is, végtelenül felüdítő volt olvasni, hogy valaki, aki döntést hozhat, be tudta látni, hogy hibás volt a tervezete, amellyel ki akart iktatni mindent, ami ebben a világban még világos fogalom lehetne! Nem tudjuk, persze a történet folytatását, de már az, hogy egy liberális ember elgondolkodik azon, hogy talán túlzásba esett, a remény fényét gyújtotta meg számomra! Mielőtt Jézus elé lépnénk, akár itt a Földön, akár az Ítéletkor, fontoljuk meg, hogy nincs-e még miért magunkba szállni! Hogy nem kellene-e valamit beismernünk, amivel szebbé, vagy akár csak elviselhetővé tehetnénk a ránk bízottak életét! Jó lenne megtanulni alázattal kezelni a bukásainkat, tévedéseinket! Egyre könnyebbé és élehetőbbé tenné az életünket!
Molnár Miklós atya
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
