Közös felelősségünk
Amikor gyermekek voltunk, az órán időnként a tanár megfogalmazta a fenyegetését: „ha még valaki megszólal, dolgozatot írunk!” Valahogy sosem bírta ki, mindig volt valaki, akinek meg kellett szólalnia.
Egy karó nem a világ, de ma ettől szenved a társadalom. A felelősség sokkal nagyobb, a következmények radikálisabbak, de az önfegyelemben nem sokat változtunk. Vannak azok az emberek, akiknek mindenképpen kell még valamit tenniük a saját elképzeléseik szerint, és soha, semmi nem lehet elég fenyegető ahhoz, hogy azért még egy lépést ne tegyenek a saját kiélésük felé.
Igen, a vírushelyzetről van szó. Mindenki viseli a terhét, de nem mindenki tehet többet ellene. Van, aki már minden tőle telhetőt megtett.
Már meg sem lepődünk azon, hogy ezt a dolgot is kifordítják a normalitásból! A képlet a szokásos, egyszerűen átlátható: vannak emberek, akik nem akarják megérteni, hogy az oltás, a vírushelyzet megállításának egyetlen eszköze, nem csak arról szól, hogy én védelmet nyerek. Sőt, erről szól talán kevésbé, hiszen tudjuk, hogy az oltottak is elkaphatják, sőt, akár még extrém esetben meg is halhatnak a Covidtól, bár ez statisztikailag jelentősen kisebb eséllyel történik meg. Miről van akkor szó?
Arról, hogy ettől függ a nyájimmunitás. Vagyis, ettől függ, hogy mások elkapják-e tőlem, vagy az, hogy mutálódik-e még párat a vírus. Az is, hogy leterheljük-e az egészségügyet, ami miatt sokan fognak még meghalni, annak ellenére, hogy nem kellene nekik, de hát nem tudják ellátni őket egy egyszerű problémával, amely aztán eldurvul. Aztán, ettől függ, hogy romlanak-e a munkakörülmények sokaknál, hogy bezárnak-e munkahelyeket, hogy csődbe mennek-e vállalatok, hogy a nemzetközi szinten ez mennyi problémát okoz, az szinte felmérhetetlen!
Dráguló termékek, számos területen hiánycikkek (pl. globális papírhiány), valamint sok gazdasági ágazat meg is roppanhat. Ez egy része a folyamatoknak, lenne még mit mondani. Ez egyszerű összefüggés! Nem összeesküvés, hanem a társadalom rendje mutatkozik meg benne.
Az elkövetők azok, akik nem hajlandóak küzdeni a járvány ellen, amely küzdelemnek nem sok módja van ma. Szinte az egyetlen az oltás.
És akkor hogyan forgatják ezt ki? Már készek a címkék: „megbélyegzés”, „uszítás”, „megkülönböztetések”. Úgy tesznek, mintha nem az elkövetők lennének, hanem az áldozatok! Nos, akinek döntési pozíciójuk van, azok azok, akik oltathatnák magukat. Az államnak védenie kell az embereket, védenie a gazdaságot, az egészségügyi rendszert, stb. Nem nagy a mozgástere. A vírus terjed, ha megsértődünk rajta, ha nem. Kinek van itt mozgástere? Mert akinek szabadsága van, azé a felelősség is a folyamatokban! Nem megbélyegzés, nem diszkrimináció, hanem természetes összefüggés, hogy ha nem kívánom kivenni a részem a dolog megállításából, akkor viseljem elsősorban én a következményeket.
Az iskolában indulatok, egyesek, esetleg beszólások születtek. Ma halottak, megtört családok, megrokkant gazdaságok, vállalkozások, dráguló árak születnek.
A vírushelyzet, akárhonnan jött, akárhogy keletkezett, most itt van. Felelősségem van abban, hogy miként veszem ki a részem az ellene szóló küzdelemből! Sokan siránkoznak, vagy reklamálnak, hogy közösen viseljük a dolog terhét, hogy vannak korlátozások, nehézségek a járványkezelésben, de már felnőttünk, és meg kell tanulni együtt élni a valós világ, az élet igazi terheivel. Ha most az élet szólít fel valamire, mi még mindig daccal válaszolunk? Még mindig csak magunkat látjuk?
Molnár Miklós atya
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: MTI/Balázs Attila
