Akkora a felelősségem, amekkora a szabadságom!
Az egyik alapvető döntés, amit az életünkben jó letisztázni, hogy szeretnénk-e áldozatot hozni az értékrendünkért, a céljainkért, a másik emberért. Az igazi értékeket csak áldozatok árán tudjuk elérni, még ha olykor nem is tűnnek igazán nagy dolognak ezek! Lehet, hogy csak ki kell kapcsolnom a tv-t, hogy a páromra, vagy a gyermekemre figyeljek, de lehet, hogy igazán bele kell tennem magam ahhoz egy helyzetbe, hogy átvészeljünk egy időszakot. Millió példát lehetne írni, amelyből mind kitűnik: a szeretet, valahol áldozatok sorozata, amelyeket annak lángoló időszakában szinte észre sem veszünk, míg a nehezebb napjaiban, nehézkesen cipelünk. Mindent, ami igazi érték, ez az áldozatkész lelkület épít fel az életünkben.
Azt az összefüggést is jó megértenünk, hogy egy kapcsolati rendszerben, legyen az házasság, vagy egy egész nemzet összekapcsolódása, amikor mi nem vagyunk hajlandóak meghozni a mi áldozatunkat a kapcsolatért, a másikért, akkor ezzel másra terheljük rá a feladatot. Persze, lehetséges, hogy adott helyzetben senki más sem veszi fel ezt a fonalat! Abból a mocskos és rendezetlen utcáktól kezdve a kiüresedő szülő-gyermek kapcsolatokig bármi kialakulhat. Itt is kérdés, hogy vajon nem követel-e áldozatot, de ez már egy másik téma! A lényeg, hogy annak, hogy értékes tagjai vagyunk bármiféle emberi rendszernek, az a következménye, hogy felelősek vagyunk a ránk bízott feladatokért, áldozatokért!
Sőt, vannak áldozatok, amelyeket igazán csak mi hozhatunk meg!
A fiúgyermeknek csak az apja adhatja meg igazán azt az áldást, ami befogadja őt a férfiak világába!
Vannak igenek, amelyeket csak a megfelelő kegyelmi pillanatban, csak az arra kijelölt személy mondhat ki úgy, hogy az valóban építsen. Lehetne sorolni, de a lényeg, hogy megértsük: nem érdemes elhanyagolni, vagy félvállról venni ezeket a kiemelt pillanatokat!
Egy jó döntésnek sokszor ránk is nehéz hatása van.
Egy igazi atyai pofon, ha jól megtaláltuk a helyét, az apának is fáj.
A gyermeksírásra reagáló éjjeli felkelés, amikor az apa ellustulja és már sokadjára az anya hozza meg az áldozatot, bizony őrá is nehézségeket mér. Evidens, ha belegondolunk, hogy ránk nézve is kellemetlen lehet egy ilyen vállalás, mégis, amikor bekopogtat egy helyzet az ajtón, amikor itt és most kellene lépnem, gyakran méltatlankodunk miatta. Amikor valaki még mindig nem oltatja magát, mert „minek az?”, talán jó megfontolnia, hogy ki és miként viseli annak terhét, hogy ő más utat jár! Ugye, néha a valóságban, már nem igen szeretnénk, hogy az áldozatos élet nekünk nehézséget is jelentsen! Szeretnénk, mint a filmvásznon, átsiklani az egyik problémától a sokadikig mindenen, hősként, miközben semmi nehézséget, vagy fájdalmat nem okoz nekünk.
Mi, keresztények abban hiszünk, hogy nekünk, embereknek kell áldozattá válnunk ahhoz, hogy rajtunk keresztül Isten országa épülhessen ebben a világban. Vagyis, csak a saját személyünkben hordozott keresztek azok, amelyek lényegileg kapcsolnak össze minket Krisztussal!
Molnár Miklós atya
Miklós atya további írásai ide kattintva olvashatók.
Kiemelt kép forrása: Pixabay.com
