Egy pap, aki kommunista pártházban is misézett – Jávorka Lajos

– A Fokoláre Mozgalom egy nem túl régi lelkiségi megújulási mozgalom a katolikus egyház több évszázados történetén belül. Hogy jött létre?

– Az egyház történetében legtöbb szent és rendalapító nem akart mozgalmat vagy szerzetesközösséget alapítani, csupán az Evangéliumot akarta egészen komolyan élni – a Szentlélek vezetésével mégis nagy megújulások születtek e szentek kezdeményezésiből. Ilyen volt Szent Benedek, Európa atyja, azután Bernát, Ferenc, Loyolai Ignác, Avilai Teréz… Ők Jézust komolyan követve a saját koruk súlyos problémái között találtak olyan hiteles életformát, ami előbb a társaiknak, majd igen sokak számára lett járható úttá, ez pedig az emberi és lelki megújulás egy-egy nagy korszakát indította el. Súlyos tragédiákat élt meg a XX. század (nácizmus, kommunizmus) – és a Szentlélek ekkor is talált tüzes lelkű férfiakat és nőket, akiknek hiteles élete új egyházi mozgalmakat indított el. Ezen nagy személyiségek egyike Chiara Lubich, a Fokoláre Mozgalom alapítója. (Silvia Chiara Lubich Templeton- és UNESCO-díjas olasz katolikus egyházi személyiség, az Olaszországból indult Fokoláre Mozgalom alapítója, és 1943-tól haláláig első elnöke, a Vallások a Békéért Világkonferencia tiszteletbeli elnöke volt – a szerk.)

Chiara Trentóban, a háború idején, ’43-ban indította el mozgalmát néhány fiatal lánnyal. Az evangélium alapján elkezdték komolyan venni a Jézustól tanított szeretet gyakorlását. Különösen nagy gondjuk volt a szegényekre, rászorulókra. Rövidesen csatlakoztak hozzájuk fiúk, házasok, papok, szerzetesek, akik a háború szörnyűségei közepette megoldották Trento város szociális ellátását. A város is felfigyelt rájuk, a trentói püspök pedig bátorította őket, hogy ezt az evangéliumi lelkiséget vigyék el Rómába is. Közülük sokan a fővárosba költöztek, innét sugárzott ki sokfelé ennek a közösségnek a lelki tapasztalata. Nyaranta nagy lelkigyakorlatos táborokat tartottak a hegyek között. Ennek olyan jó híre és kisugárzása volt, hogy külföldről is sokan érkeztek hozzájuk megismerni az evangéliumi életet, ezt a fajta szeretetet. Az ötvenes években – az indulás után tíz évvel – már egy nemzetközi, nagy mozgalom született a kezdeményezésből. Maga a név, a fokoláre azt jelenti olaszul: tűzhely. Az elnevezés úgy született, hogy Trentóban a háború idején nem volt pénzük fűtőanyagra – hidegben dolgoztak a lányok a fokolárban. Egyszer valaki ezt mondta:

Fűteni nem tudtok, az ember mégis a családi tűzhely melegét érzi közöttetek.

Ettől kezdve, ha valakinek szüksége volt valamire, így bátorították egymást: „Menj csak a fokolárba, ott biztosan gondoskodnak rólad!”

– Hogy lett pap? Milyen közegben nőtt fel, hogy ennyire nyitott lett a közösség felé?

– Mélyen hívő emberek voltak a szüleim, nagyon jó családból érkeztem. Hála Istennek, édesanyám még mindig él! Piarista diák voltam Kecskeméten, ahol nagyon komoly emberséget és kultúraszeretetet, az emberi értékek megbecsülését kaptam. Ott még nem fogalmazódott meg bennem a papi hivatás,

csak annyit tudtam, hogy valami komolyat, valami nagyot szeretnék tenni az emberiségért.

Vonzott a matematika-fizika, meg a tanítás, és mivel kitűnőre érettségiztem, elmentem felvételizni a szegedi egyetemre. Az írásbelin megfeleltem, majd elmentem a szóbeli vizsgára, ahol ott ült a KISZ-titkár is. Miután a szakmai kérdéseket megválaszoltam, megkérdezte: „Te hogy képzeled azt, hogy egyházi iskola után tanár akarsz lenni, gyerekekkel akarsz foglalkozni, amikor a tudomány meg a vallás ellentmond egymásnak?” Mondtam, hogy elnézést kérek, de én úgy tapasztaltam tanulmányaim során, hogy

a legjelentősebb tudósok döntő többsége vallásos volt.

Említettem néhány konkrét idézetet Heisenbergtől, Einsteintől, Galileitől és Newtontól. A vizsgabizottság elnöke ezt megköszönte, majd kikísért az ajtóig, és a fülembe súgta: „Barátom, ilyen kötekedésnek nem lett volna szabad felülnie! Nem biztos, hogy föl tudjuk venni!” Így is lett. Bár a megfelelő pontszámot elértem, „helyhiány miatt” nem vettek fel.  Továbbra is úgy éreztem, hogy pedagógusnak kell lennem, ezért elmentem állami gondozott gyerekekhez nevelőnek egy évre. Az gondoltam, hogy a pedagógiát ott érdemes kipróbálni, ahol nehéz, és pedagógus végzettség nélkül csak ezt lehetett csinálni. Kollégiumi nevelő lettem a kecskeméti nevelőotthonban, ahol döntően cigány, illetve debilis és autista gyerekek voltak. Akkor még tudás, tapasztalat nélkül voltam, de nagyon élveztem a munkát. Éreztem, hogy valami hasonlót szeretnék, de nem egészen ezt, és nem csak gyerekekkel szeretnék foglalkozni. Megpróbáltam az egészségügyet, elmentem mentőápolónak, hogy megtudjam, ez lesz-e az én utam.

Az öngyilkosokkal való találkozás rendített meg ebben. Volt nyolc öngyilkos esetem, akik közül hatot sikerült megmenteni.

Nagyon foglalkoztatott akkor, hogy jut el valaki addig, hogy eldobja magától az életet. Kezdett előjönni a keresztény, meg a piarista gimnáziumban szerzett hitem, hogy az embernek van egy belső világa, lelke, egy belső éhsége, és nem elég, ha csak külső dolgokkal foglalkozik. Ebben az időben Csongrádon dolgoztam, ott ismerkedtem meg keresztény fiatalok közösségével. Kiderült, hogy ezek a fiatalok nem mindig voltak ilyen rendesek, hanem a velük komolyan foglalkozó Sebők Sándor atya vezetésével lettek nagyszerű emberek. Ekkor ébredt föl bennem igazán a papi hivatás. Már túl voltam a jelentkezési határidőn, ezért a lelki atyám azt tanácsolta, várjunk egy évet és érleljük meg ezt az elképzelést. „Csinálj addig is igazi, komoly dolgot!” – mondta. Így volt egy majdnem teljes évem, amikor a mezőgazdaságban dolgoztam. Falusi gyerek vagyok, izsáki. Nem gondoltam, hogy a paraszti társadalom akkor már végleg halálra van ítélve.

Azt reméltem, hogy egyszer falusi pap leszek, ezért meg akartam ismerni ezeknek az embereknek a világát, kiszolgáltatottságát, így napszámos lettem.

A felvételi után a püspök úr az egri papneveldébe irányított, ahol öt nagyon szép esztendőt töltöttem. Azzal a vággyal készültem a papságra, hogy papként sem magányos életet akarok élni. Szívesen vállaltam a cölibátust, hogy mindenki szolgálatára lehessek, de a társaimmal együtt valamilyen közösségi utat kerestünk. Az egyháznak az a hivatása, hogy közösséget teremtsen az emberek között. Közösséget pedig csak az tud teremteni, aki maga is egy közösség élő tagja. Akkor indultak Magyarországon a különböző megújulási mozgalmak. Ebben a keresésben, először a taizéi, aztán a karizmatikus, majd a fokoláre közösséggel ismerkedtem meg. Talán azért lett a fokoláre az én utam, mert az evangélium radikális megélését találtam benne és egy valóban testvéri közösséget.

– Hol indult a papi pályája?

– 1979. június 16-án Vácott hármunkat szentelt pappá Bánk József érsek úr, aki az ünnepi ebéd végen átadta a kinevezésünket. Az egész családunk izgatottan várta, hová kerülök. Nézsára szólt a kinevezésem. Nem tudtam, hol is van az, valaki megmutatta a térképen, hogy ez egy Nógrád megyei kis falu.

Édesanyám elsírta magát: „Kisfiam, ennél messzebbre már nem is tudtak volna tenni.” A mindig optimista édesapám ezt fűzte hozzá: „Édesanya, ez azt jelenti, hogy ezután majd mindig közelebb kerül a fiunk!”

Így is történt. Ott négy évig szolgáltam, aztán Gödöllőre helyezett a püspök úr, majd egy év múlva Újpestre. Eléggé megijedtem: hogyan tudok helytállni én, a falusi gyerek egy lakótelepen? A katolikus papokban megvan az bizonyosság, hogy a püspök által a Jóisten irányítja az életünket. Ezért ha jó szívvel engedelmeskedek, akkor bizonyos lehetek abban, hogy Isten áldása kísér.

Nagyszerű plébánosom volt, Vangel Imre atya. Vele láttuk el a Clarisseum és a Szent József plébániát. Itt értettem meg, hogy a hívó szó a budapesti és a lakótelepi embernek ugyanaz, mint a falusi embernek: az őszinte szeretet! Ha igazán érdeklődök az emberek élete felől, akkor megnyílnak, és elkezdenek válaszolni, szívesen bekapcsolódnak a közösségbe. Rendkívül szép ifjúsági közösség született Újpesten. Jó barátok lettünk Sillye Jenővel (keresztény könnyűzenész, zeneszerző), aki Újpesten élt a családjával. A gyerekei hittanosaink voltak, a legkisebbet én kereszteltem. A gyerekekkel és fiatalokkal rengeteget fociztunk, kirándultunk, bejártuk a Pilist, a Börzsönyt keresztül-kasul, nyaranta táboroztunk.

Azután elég hamar jött a jelzés, az intés az Állami Egyházügyi Hivataltól, hogy visszafogottabban, csendesebben működjünk, nem jó az, hogy fiatalok járnak a plébániára, hagyjam békén a családokat!

– A Clarisseumnak pedig pont a fiatalok összetartása volt a hagyománya.

– Igen, pontosan. Akkor még nem sokat tudtam (ma már Boldog) Sándor Istvánról, aki az 50-es években betiltott szalézi rend újpesti szerzetese volt, akinek azért kellett mártírhalált halnia, mert fiatalokat nevelt keresztény hitre. Talán emiatt is volt rajtunk annyira az Állami Egyházügyi Hivatal budapesti főnökének az „óvó” szeme. Hol az embereit küldte vizsgálódni, hol ő maga jött el, és nagyon összeszidta a plébánosomat, végül el is helyeztek bennünket. Vangel atyát Kiskunhalasra „száműzték”. Mivel én káplán voltam, kevésbé voltam bűnös az állam szemében, így csak Újpestről kellett elkerülnöm, így Kispestre küldött a püspök atyám.

A rendszerváltás évében Sillye Jenőék – akik akkor már Káposztásmegyeren éltek – megkeresték Marosi Izidor püspök atyát azzal a kéréssel, hogy alapítson számukra plébániát, és ha lehetséges, küldjön hozzájuk két paptestvért.

Tomka Ferenc atya – aki 16 éve volt teológia tanár – előzőleg már kérte a püspök atyától, hogy szeretne ismét aktív lelkipásztor lenni. Azt is kértük a püspök atyától, hogy ha van rá lehetőség – néhányan fokolár papok – hadd éljünk és dolgozzunk együtt. Így kerültünk ’89-ben mi ketten Káposztásmegyerre.

– Megkapták a közel 8 ezer lakásos betonrengeteget, ahol se templom, se plébánia nem volt.

– Feri atyának még Egerben be kellett fejeznie az évet, nekem június elején szólt Izidor atya. Ahhoz, hogy ősztől elinduljon az élet, elkezdtem felmérni a terepet. Mivel Sillye Jenőék jártak az érdekünkben a püspök atyánál, így egyértelmű volt, hogy velük ültünk össze, hogy helyet keressünk, ahol tudnék misézni. Reméltük, hogy idővel majd templomot is építhetünk. Sorra látogattam a három akkori iskolát.

Az Általános Művelődési Központban (amely iskola is volt) az igazgató íróasztalán még ott díszlett egy aranyozott Lenin-szobor.

Mondta, hogy misézésre ott nincs lehetőség, de abba belement, hogy a ministránsokkal jöhetünk focizni az udvarra, és az egyik teremben beszélgethetünk. A másik két iskolában megengedték, hogy hittanórákat tartsunk, azzal a kikötéssel, hogy nagy reklámot ne csináljunk neki. Mindenki úgy volt vele, nem tudják még, mit hoz a jövő.

Dyekiss Marika, a Káposztásmegyeri Nagycsaládosok Egyesületének vezetője javasolta (nekem eszembe nem jutott volna), hogy menjünk a Szocialista Munkáspárt székházába, a nagycsaládosokkal ők is ott szoktak összejönni.

Ha lehetett a nagycsaládosoknak programokat rendezni, akkor miért ne lehetne nekünk is helyet kapnunk? ’89 júniusában voltunk, ekkor már nagyon pörögtek az események, lezajlott Nagy Imre újratemetése, forrongásban volt az ország. A Jóisten tudja, ki milyen jószándékkal, de többen segítőkészek voltak a kommunisták részéről. A pártház (később közösségi ház) vezetője reformkommunistának vallotta magát, kérésünkről meg kellett kérdeznie a pártbizottságot. Rövidesen kiszállt a testület, kedélyesen elbeszélgettünk. Páran elmesélték, hogy ministráltak kiskorukban, a nagymamamájuk vallásos asszony volt.

Egyszer csak egy kis feszengés után egyikük föltette a nagy kérdést: kell-e tömjénnel füstölnöm, kell-e „ördögűzést” tartanom? Megnyugtattam őket, hogy csak a legegyszerűbben szeretnénk szentmisét tartani.

Augusztus 5-én, Havas Boldogasszony napján volt az első szentmisénk. A pártház nagytermébe oldalt lehet bejönni négy nagy ajtón. Derűs jelenet volt, hogy a párttagok, akik az akkori szabályok szerint nem járhattak templomba, az oldalajtóknál kívül álltak díszőrséget: nem jöhettek be, de szerették volna látni, hallani, mi történik. Valószínűleg ez volt az első, pártházban tartott szentmise.

– Ön nagy közösségben gondolkodott, alelnöke lett a Káposztásmegyeri Kerekasztalok Közösségének, ami az akkori pártok és civil szervezetek vezetőiből állt.

– Érdekes és szép történet volt. Mi, az akkor alakuló pártok és civil szervezetek képviselői hetente összeültünk, hogy együtt gondolkodjunk a lakótelep jövőjéről és égető gondjairól. Érthető, hogy némelyik párt hevesebb képviselője erősen összeszólalkozott. Egy ilyen alkalommal javasolta az egyik szocialista barátunk,  hogy „válasszuk meg elnöknek Lajos atyát, ő mindig összebékít bennünket.” Világos volt, hogy a lakótelep legnagyobb élő közösségét én képviselem. Végül kiegyeztünk azzal, hogy alelnök lettem.

– Nem tartotta furcsának, hogy egy ilyen vegyes társadalmi-politikai szervezetben vállaljon pozíciót?

– Egyáltalán nem. Azt mondtuk, hogy nagy érték az, ha összefogunk mindazokkal, akik a lakótelepért akarnak tenni – mi, katolikusok pedig nagyon akarunk! Később Kecskemét széchenyivárosi lakótelepén is hasonló történt: alapítottunk egy egyesületet, amelynek alapítói és későbbi vezetői között minden akkori parlamenti párt képviselői jelen voltak. Fontos együtt dolgozni a városunkért mindazokkal, akikkel együtt lehet dolgozni – ez ma is meggyőződésem. A tőlünk különböző meggyőződésű emberekkel való párbeszédben kinyílt a világ.

– Azért ön nem egy konzervatív egyházi képviselő volt ott sem, lejárt a gyerekekkel focizni, játszani. Ez egy más irány volt, mint amit megszokhattak az emberek a keményebb kommunista évtizedekben.

– Arra a lakótelepre nagyon sok, a Regnum Marianumban elkötelezett ember költözött. Nekik nagy tapasztaltuk volt a kereszténység közösségi, derűs, ugyanakkor áldozatokra is kész megélésében. Ezért ők nagy örömmel fogadták mindazt, amit csináltunk, de mindenki más is! Mi pedig Feri atyával nagyon boldogok voltunk mindebben a szolgálatban.

–  Egyszer csak nekiláttak a templomépítésnek.

– ’89 tavaszán a püspök úrnak még az Állami Egyházügyi Hivataltól kellett engedélyt kérnie erre. A politikai helyzet változása miatt beleegyeztek a plébániai alapításába. Korábban nem lehetett új templomot építeni, csak ha valahol romossá vált egy. Mindnyájunknak meglepetés volt, hogy beleegyeztek.

Mivel a kommunisták a kapcsolt dolgokat nagyon szerették, mondták, hogy lehet építeni, de ők adják a tervezőt és a kivitelezőt. Egy igazi kommunista, Ybl-díjas volt tervezőt kaptunk.

Ő tervezte az újpesti rendőrséget, Budán a munkásőr laktanyát és egy pártházat is, de elmondta, hogy minden vágya egy templom építése. Aztán a terve épp olyan szögletesre és szocreálra sikeredett, mint a korábbi munkái. Nekünk persze ez nem felelt meg. Újra és újra tárgyaltunk, aztán nagy örömünkre ő mondta ki, hogy ilyen lehetetlen emberekkel nem tud dolgozni, így azután sikerült szerződést bontanunk. Végül a Greskovics Klára–Becker Gábor építészházaspár tervezte a közösség és a lelkipásztorok elgondolásainak figyelembevételével a templomot. 1991 tavaszán volt az alapkőletétel, melyen Marosi Izidor váci püspök atya és Göncz Árpád köztársasági elnök is jelen volt. Az építéshez a pénz nagy részét úgy koldultuk össze, ez is igen szép történet volt!

– Aztán amikor már megvoltak az épület alapjai, önt áthelyezték.  

– Az alagsori rész lefedésénél tartottunk 1992-ben, amikor a püspök úr jelezte, hogy Kecskeméten van rám szükség. Olyan jó kis csapat vitte már az ügyeket Káposztásmegyeren, hogy nyugodtan mentem el. Kecskeméten komoly feladatokat kaptam. Az egyházmegye déli részének lettem hitoktatási referense és ifjúsági felelőse. Sok nagy létszámú és tartalmas ifjúsági találkozót rendeztünk. Igazán megtaláltam ott a helyem. Két év múlva rám bízták a széchenyivárosi lakótelepet, ahol szintén templomot és közösségi házat építettünk. Tizenhat évig voltam Kecskeméten, ebből tizennégyet a Széchenyivárosban.

Úgy gondolom, hogy körülbelül tízévente a plébánosoknak is hasznos váltaniuk.

Örültem, hogy az építkezés befejezése után Tiszakécskére kerülhettem, ahol kilenc évig szolgáltam. Különösen jó kapcsolatunk volt ott is a református közösséggel. Hetente kétszer tartottam reggeli áhítatot a református templomban, mert a református iskola diákjainak körülbelül fele katolikus.

– Innen került Olaszországba. Ezt választotta, vagy felkérték?

– Hívtak és kértek. Két évet Loppianóban voltam, most a harmadikat Rómában töltöm, ami az utolsó itt. Loppiano Firenze mellett egy kis városka, a Fokoláre Mozgalom iskolavárosa, ahol a legkülönbözőbb hivatású és életállapotú emberek igyekeznek együtt, egymást segítve megvalósítani az evangélium tanítását. Itt iskolázódnak azok a fiatalok is, akik hivatásszerűen kötelezik el magukat a fokoláre közösségben, és innen indulnak a világ legkülönbözőbb pontjaira, sokszor igen nehéz helyekre is, hogy az ott élők segítségére legyenek. Vagy harminc magyar fiatal is ment már így misszióba. Vannak rövidebb iskolák is fiataloknak, akik csak tapasztalatra szeretnének szert tenni, ők egy iskolai évet töltenek itt. Utána vagy elmennek néhány év misszióba szegények szolgálatára Afrikába, Dél-Amerikába, vagy pedig hazamennek, otthon építenek közösségeket. Családoknak, különböző hivatású embereknek is vannak hosszabb-rövidebb képzések, így papoknak is. Ők általában egy iskolaévre érkeznek, de van, aki csak néhány hónapra tud ideköltözni. A kispapok voltak rám bízva, őket segítettem. Délelőtt négy órát tanultunk, az egyház tanítását mélyítettük el, és azt, hogy a fokolár lelkiség tapasztalatában ezt hogyan próbáljuk megvalósítani. Délután négy óra fizikai munka volt, természetesen én is részt vettem benne. Félévente váltottuk a feladatokat. Előbb kertész voltam, aztán takarító, majd a munkásainkat és az ételt szállítottam. Sok-sok közösségi programunk volt, ahol lehetőségünk adódott a családokkal, fiatalokkal, szerzetesekkel együtt gondolkodni, a tapasztalatainkat kicserélni.

Loppiano törvénye, hogy az jöhet, aki kész vállalni, hogy kész elsőként szeretni, és nem arra vár, hogy őt szeressék. Aki csak lébecol, visszaél a helyzettel, vagy csak jól akarja érezni magát, de nem vesz részt a közösség életében és szolgálataiban, azt elküldik.

Két év elteltével megkérdeztek a felelőseim, hogy vállalnék-e szolgálatot Rómában is? Ha itt van rám szükség, akkor jövök! Most 100 méterre lakom a Forum Romanumtól, a város szívében van a fokolárunk. Vannak 4-5 fős férfi- és női közösségek, a miénkben négy pap él és dolgozik együtt. Van egy kis templomunk a hozzá tartozó közösségi házzal.

Róma város bíboros helynöke azt kérte tőlünk, hogy a Rómában egyetemeken tanuló papoknak, kispapoknak, illetve az egyházi szolgálatra készülő civil fiataloknak segítsünk a közösségi életet mélyebben megismerni. Ugyanis közösségben élni, közösséget formálni – ezt intézményesen nem tanítják. Nekünk ebben van tapasztalatunk.

– Mint egy megújuló lelkiséget képviselő mozgalom tagja, milyennek látja azt a liberális áramlatot, amelyik megpróbálja az egyházat belülről átalakítani, elfogadtatni a homoszexuálisok házasságát, a gender-ideológiát?

– A Fokoláre Mozgalom abszolút engedelmességgel van az egyház iránt, amely a család védelmében a leghatározottabban elutasítja a genderideológiát, és világos tanítása van a homoszexualitásról.

Nem ítélkezünk mások fölött, de nem engedhetjük meg, hogy egy erőszakos kisebbség ráerőltesse akaratát a társadalomra.

Haladók vagyunk annyiban, hogy használjuk a modern tudományok és a technika vívmányait, korszerűen igyekszünk az evangéliumot képviselni, de elutasítjuk azt a fajta progresszivitást, amely az egyház tanítását és eddigi erkölcsi rendjét megkérdőjelezi.

– Mit gondol, kell egy papnak politizálnia?

– Természetesen igen! Világosan állást kell foglalnia jó és rossz, érték és értéktelenség között. Ne gúnyolódjon és ne legyen szándékosan sértő, de szólnia kell, mert a küldetése az emberekhez szól.

– Megosztotta az őszödi beszédről szóló felhívást, hogy a fiatalok ismerkedjenek meg ezzel.

– Fontosnak tartottam, mert a 30 év alattiak alig tudnak valamit 2006 fájdalmas eseményeiről, az őszödi beszédről és az októberi rendőrterrorról. Fontos lenne a fiatalokat találkoztatni hiteles szemtanúkkal.

Sokáig baráti és munkakapcsolataim voltak szocialistákkal, de elbizonytalanodott a barátságunk azokkal, akik 2004. december 5-én elutasították a határon túli magyarokat.

Akik az őszödi beszédet nyíltan vagy hallgatólagosan elfogadták, majd az október 23-i, védtelen tömeg elleni fegyveres támadáskor sem emelték fel hangjukat. Ezeket nem szabad elfelejtenünk, el kell mondanunk a fiatal nemzedéknek is, hogy ilyesmi soha ne ismétlődhessen meg!

– Május 26-án a vatikáni Damazusz-udvarban találkozott Ferenc pápával, ön is invitálta őt az eucharisztikus kongresszusra, és ő ezt magyarul köszönte meg. Olaszországban milyennek látták a kongresszust?

– Nagyon sok olasz és nem olasz barátom van, hiszen a római egyetemekre a legkülönbözőbb országokból jönnek. Mindenki láthatta, mennyire szép volt a pápa útja, de azt csak az európaiak tudják, hogy milyen jelentősége van ennek, mert a magyar történelmet ők talán jobban ismerik. A mostani kormányunk elleni propaganda nagyon jelen van Nyugat-Európában, itt Olaszországban is.

A barátaim számára örömteli meglepetés volt, hogy a pápa nem mondott rosszat se az útja előtt, se utána Magyarországról és a magyar kormányról.

Sőt csak pozitívumokat említett, például az ökumenizmust vagy a teremtett világért való elkötelezettséget. Tetszett neki a családok komolyan vétele, a genderideológia elleni küzdelem. Ezek a pápának nagy örömei voltak, és persze a lelkes, imádságos és szembetűnően fiatalos tömeg jelenléte is.

– Mi a véleménye a Hungary Helps Magyarország segít programról?

– Amikor azt mondták Kalkuttai Teréz anyának, hogy csak egy csepp a tengerben, amit csinál, ő azt válaszolta, hogy „az én felelősségem az, hogy ez a csepp ne hiányozzon!” Ahhoz a rettenetes katasztrófához, amiben él a világ vagy ami felé halad, csepp a tengerben a Hungary Helps, de ez a csepp legalább ott van. Csak a mi részünk ne hiányozzon soha! Loppiánóban egy jordániai pap, Rómában pedig egy libanoni kispap él a közösségünkben, akik mindenfelé mesélik, hogy Magyarország mennyire segíti őket, a közösségeiket.

A Hungary Helpsnek prófétai szerepe van.

Valaki, egy kicsi ország már elkezdett segíteni, méghozzá gazdasági erejéhez képest nagyon is komolyan. Ami templomot, iskolát mi felépítünk, az fel van építve. Ahová mi támogatást küldünk, az oda meg is érkezik.

– Miben látja a magyarországi katolikus egyház megújulását?

– Sok-sok-sok élő kis közösségben. Egymást szerető és mások felé is nyitott emberek közösségében. És kiben? A szeretet Istenében, aki maga is három Személy közössége.

 

Kiemelt képünk forrása: Jávorka Lajos atya magángyűjteménye.