Lackfi: Jézus izzó jelenlétében végigsüvített a fejemen minden, amit kaptam

– Eddig is „hírnökösködött”, hiszen közösségi oldalán – amit több mint 100 ezren követnek – rendszeresen ír hitről, Istenről. Mennyiben volt más ez feladat, amikor Erdő Péter bíboros a Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus (NEK) hírnökének kérte fel? A közösségi oldalán közzétett, erről szóló posztjából mérhetetlen büszkeség és öröm áradt.

– Nagyon megtisztelő megbízás volt,

véremmé lényegítette a kongresszus ügyét.

Biztos, hogy sok eseményre kimentem volna amúgy is, de ennek a kedves gesztusnak a révén igazán sajátom lett a rendezvény. Különösen tetszett, hogy nagyon sokfélék voltunk mi, hírnökök, más-más művészi vagy tudományos világ, ízlés, háttér, életút. Amiről egy szót se tudtam volna kinyögni, arról otthonos hitelességgel beszélt valamelyik társ, amit elkezdtem mondani, mindig volt, aki folytassa. Nem lehetett ugyanarra a kaptafára ráhúzni a történetünket, és ez a sokszínűség egészen döbbenetes módon mutatta Isten gyengédségét: mindegyikünkhöz a maga módján közelített, mindegyikünket máshogy szólította meg, más életkorban, más szavakkal, más jelekkel, más mélységekkel és magasságokkal.

– Milyen kötelességei voltak egy hírnöknek?

– Még az eucharisztikus kongresszus előtt bejártuk a vidéket, számtalan beszélgetésen vettünk részt két-háromszáz fős közönségek előtt. Sajtóztunk is, portréműsorok készültek rólunk, élő adásokba mentünk be hirdetni… nem is annyira a konkrét programot, hiszen az fenn volt részletesen a honlapon. Nem elsősorban fényreklám-felület voltunk. Inkább a hitről, mint életformáról beszéltünk, arról, hogyan itatja át a napjainkat, és hogy ezt érdemes nem csak egymagunkban, négy fal között, magánügyként megélni. A magánvallás éppúgy bicebóca, mint a csak kifelé mutatott „akcióvallás”. Ha nincs mély, személyes közösség Istennel, akkor le-fölvehető kabát az egész. Ha nincs felemelő közösségi tapasztalat, akkor bezápuló egyéni bolondéria marad. Persze vannak remeték, különleges hivatások, de ez inkább a kivétel. Jézus biztos nem unta volna magát egy sátorban egyedül, hiszen egységben volt az Atyával és a teljes univerzummal. Mégis kiment a kikötőbe, és összeverbuvált egy esendő, bénácska szupercsapatot, hogy legyen, akivel megosztja Isten titkait.

– Rendszeres felolvasóestjei vannak, járja az országot, érzéseit, vívódásait nap mint nap megfogalmazza írásaiban, online bejelentkezéseiben – valójában az egész élete egy „tanúságtétel”. De talán a kongresszuson tett tanúságtételek mégis picit mások, hisz más a közeg, az egyházi keretek, a hivatalos jelleg… Hogyan élte meg ezeket a személyes vallomásokat a NEK-en?

– Nagy mániám, hogy a méltóságteljes, ünnepi megszólalás akkor is kelthet megrázó, felemelő hatást, ha nem személytelen, pátoszos vagy nagyon elméleti. Nagyon szeretem a köznapiban megtalálni a felkavarót, a groteszkben a kegyelmet. És a Jóisten partner ebben, nekem például rendszámokkal üzenget. Tudja, hogy erre a típusú kommunikációra rá vagyok kattanva. Múltkor egy kórházudvaron villámgyorsan ugrott a szemem elé három egymás mellett parkoló kocsi rendszáma: PRC, MST és IKN. Vagyis Jézus meghívott, hogy a PERCben, a MOSTban szemléljem a személyes arcot, az IKONt. Honnan tudom, hogy ő volt az? Mert amikor csak én próbálok egy rendszámból minél több szót kihozni, ott érzem az emberi agy szikrázó munkáját. Amikor ő üzen, olyasmiket küld, amik magamtól sosem jutnának eszembe, hiszen az ő nézőpontjából látszanak csak. Egyszer például elnéztem a naptáramat, lekéstem egy fellépést, s hogy legalább valami videóváltozatot készíthessünk, száguldottam be a városba. Mardosott a szégyen, megesik persze bárkivel, mégis rémálom az ilyesmi. Egy darab akárminek éreztem magam. Mire szemembe ötlik egy pláza idétlen óriásplakátja: „Úgy szeret, ahogy vagy.” Felszabadító volt átérezni, hogy ez most nekem szól és ő üzeni.

– Kedves egybeesés, hogy négyéves kisfiam épp a napokban mondta azt, hogy neki Jézus a legkedvesebb szuperhőse. Ön pedig a Forrásponton mondott tanúságtételében szuperhősös történet formájában mesélte el Jézus életét, 12 ezer fiatal előtt. Az biztos, hogy a tanúságtevők között a legextrémebb az ön beszéde volt. Miért közelít mindig ennyire meghökkentő, humoros, „nem megszokott” módon Istenhez?

– Mert ő is így közelít hozzám. Egyik nap azt az igét ízlelgettem ima közben, amelyben Jézus kijelenti, ő az ajtó, rajta keresztül juthatunk az Atyához. Kérdezgettem erről az „nyílászáró-szerepről”, és azt mondta, például nyugodtan felkapaszkodhatok rá, és hintázhatok rajta, mint kisgyerek az ajtón, nem szakad le a zsanér.

És ha ilyen Istenünk van, aki hajlandó értünk akár bukfencezni is, akkor kár lenne megnehezíteni a tőle távolra sodródottak dolgát, és nem megmutatni ezt a játékos, friss, emberszerető arcot… Nekem legalábbis ez a feladatom. Egy képzett teológus nyilván másra hivatott. Fárasztó is lenne, ha mindenki tök ugyanúgy hirdetné a hitét.

– Ferenc pápa nagyon pozitívan azt nyilatkozta a magyarországi útja után, hogy „virágzást látott, fiatal párokkal és gyerekekkel”. Valóban a helyszínek telis-tele voltak gyerekes családokkal, fiatalokkal. Esetleg érezhető egy tendencia, hogy egyre több fiatal fordul Isten felé? Fontos eszköze lehet ennek, hogy olyan őszintén, személyesen, humorosan szólítsák meg őket, mint ahogy ön is teszi például a #joejtpuszi című legújabb kötetében?

– Nem tudok statisztikákat, de látom az ébredés meglepő jeleit. Sok fiatal ír nekem, köszöni, hogy ilyen „menő” módon is lehet vállalni a hitet. Nem akartam mindenáron menőzni, de cseppet se bánom. Szenvedélyesen gyűjtöm az új nyelvi alakzatokat, hiszem, hogy extrém formákban, mondjuk feljelentés, anatómiai esszé, bulvárcikk, vadnyugati ballada, informatikai példabeszéd formájában is be lehet mutatni a Bibliában fellelhető remek sztorikat. És azok ettől nem veszítik el hittartalmukat, ha átélve, átérezve nyúlunk a dologhoz. Ráadásul korunk emberének is megvannak az elképzelései a hippi-Jézusról, az önkéntes egyszerűről, a júdeai Iron Manről, a bottal verő erőemberről. Ezek sokszor sarkított vagy téves képek, olykor rongálják az Isten-kapcsolatot, érdemes hát összeolvasni azzal, amit Isten maga üzen a több ezeréves Írásból, mintha csak szerelmes SMS-eket küldene. Szóval nagyon jó kis irodalmi módszerek állnak rendelkezésre, melyeket ritkábban használnak szakrális célra.

– Óriási dolog, hogy 1938 után idén, újra világszerte milliók szeme szegeződött Magyarországra a kongresszus miatt, és az is rendkívüli, hogy Ferenc pápa is részt vett a liturgián – hiszen nem feltétlenül szokott ellátogatni a helyszínekre. Mit kapott hazánk ezzel a kongresszussal?

– Már az,

ahogy százezernél is többen végigvonultunk a Kossuth tértől a Hősök teréig, fáklyákkal, énekszóval, az Oltáriszentséggel, felért egy szellemi várostakarítással. Ahol annyi vér, gonoszság, harag, gyűlölet hullámzott már, ott most az Istenre hangolódott közösség végigsöpört a kegyelem locsolókocsijával.

Egyenként nyilván ugyanolyan esendő, gyenge, bűnös figurák voltunk, mint a többiek, akik ablakból vagy a járdáról nézték az egészet, és vagy volt hozzá közük, vagy sem. De küldöttei lettünk Istennek, aki mindent elárasztó szeretettel akarja gyógyítani a világot. Most már csak hagynunk kellene a köznapokon is, hadd tegye. Például általunk. És korona volt a kongresszuson Ferenc pápa jövetele, amilyen alázattal, sebezhetően, kilőhetően végiggurult az utcákon, és igyekezett egy pillanatra mindenkivel találkozni. Ő a nagy Hegesztőmester, aki eget a földdel, keletet a nyugattal, hívőket a hitetlenekkel, katolikusokat a protestánsokkal igyekszik egybeforrasztani. Mindig vele van a hegesztőfelszerelése. Negyven önkéntest sorsoltak ki, akik a reptéren búcsúztatták, és neki mindegyikükhöz volt egy személyes, jó szava. Feszített programja volt, mégse sajnálta az időt az emberekre. Egy ismerősöm a Hősök terénél lakik, mesélte, hogy a pápalátogatás után még napokig nagyon különös, békés hangulat uralkodott a környékbeli utcákon.

– Volt a NEK-en olyan „szíven lövés”, ami egy életre meghatározó élmény lesz önnek? Volt olyan tanúságtétel, olyan beszéd, amely meghatotta, elgondolkoztatta, netán megríkatta?

– Hohó! Amit én ott összebőgtem! Mindig szerettem vagánykodni, de mindig érzelmes fickó is voltam egyben.

A csúcs a Forráspont ifjúsági koncertjén rendezett szentségimádás volt, amikor Jézus izzó jelenlétében végigsüvített a fejemen minden, amit kaptam ebben az életben. Szeretet, szerelem, gyerekek, unokák, anyagi segítség, gyógyulások, élmények, sikerek, fellépések, nagy hatást kiváltó írások, tanítványok sokasága, utazások, saját ház, kert, gyümölcsök, Isten-kalandok. Mindez egyszerre borított el, mint a tenger.  Kész voltam teljesen. Meg is halhattam volna abban a pillanatban. Annyira teljes volt az egész. Mégis életben maradtam, bőséges, teljes életben.

– Elmondhatatlan érzés volt, mikor több százezer ember szíve együtt dobbant, együtt érezte Jézus közelségét, Isten kegyelmét a körmeneten vagy akár a zárómisén. Önnek mit jelentett ez a szívet melengető összetartozás?

– „Nem sokaság, hanem lélek” – mondja Berzsenyi. És a lélek itt szinte tapintható volt. Ezerféle ember, ki-ki a saját kis gondjaival, nyűgeivel, mégsem ez volt a fontos. Szabadok voltunk, egyfelé néztünk, a jelen lévő Isten felé. A város szívében, ahol élni akarunk. Vérátömlesztést adott ez az esemény a Hősök terének. Nem a napihírek valósága szerint, mert azon a szinten mi csak egy különös hobbi rajongóinak éves közgyűlése voltunk… Viszont, ha a bulvárfelszín alatt csakugyan van a valóságnak titkos arca, Istennek olyan álma, melyet bennünk akar beteljesíteni, akkor

megízlelhettük, hogyan önti el „a mennyek országa” a Városliget környékét.

– „Az eucharisztia, a katolikus ember nyunyókája” – fogalmazta meg elég sajátosan. Mire is gondolt pontosan?

– Valami kézzelfogható, érthető metaforát próbáltam találni, mert a kívülállók sokszor eukaliptusz kongresszusról vagy eukarióta-összejövetelről beszéltek. Jézus is mustármagnak, földbe ásott kincsnek nevezte a mennyek országát, próbálta közel hozni az emberekhez. Pedig mindenki tudja, hogy nem mustármag és nem is színesfém, csak bizonyos tekintetben hasonlít azokra.

Az eucharisztia egy darab Apuból, teremtő, nemző Atyánkból, ahogy a nyunyókát is kihasítják szüleink ingéből, ruhájából. És ha félünk, belebújhatunk, eggyé válhatunk vele, Isten-szaga van.

– Ön hisz az „égi” jelekben, és jelentőséget tulajdonít nekik. Talán nem véletlen, hogy Isten épp önt hívta hírnökének, és talán az sem, hogy a negatív erők többször igyekeztek a NEK alatt megakadályozni, hogy Isten igéjét hirdethesse…

– Hajaj, nagyon vicces módokon. Volt olyan nap, amikor beragadt a kocsim kesztyűtartója, letört a fogam, megjelent a Facebook-oldalamon két, évek óta nem látott, agresszív troll, egyik családtagom dühös levélben követelte az örökségét, pedig nem halt meg senki. Ez így együtt érzelmileg elég megterhelő. Véletlennek meg roppant különös lenne. Mindez az egyik utcai evangelizációm délelőttjén történt. Ráadásul munka közben elment az internet, és órákig vacakolt, sehogy se jött vissza. Ellenben amint kimentem a kertbe védelemért imádkozni, negyedóra múlva megint volt net. Mindez jó jel, ezek szerint a Széll Kálmán téren összegyűlt több száz ember közül megérinthetett párat Isten az én mondókámmal is talán. Máskülönben a „konkurens cég” nem pazarol rám töltényt… Hagyja, hogy vagánykodjak a saját szakállamra. A NEK-en persze ennél fontosabb volt a sok találkozás, ölelés, megosztott élmény, ima, alma, kürtőskalács vagy fasírt, a buborékfújások, a kávézások, a közös éneklések, táncok, séták, pacsizások, szelfik ismerős és ismeretlen tesókkal, papokkal, szerzetesekkel, fiatalokkal, idősekkel. Jelen voltunk és fürödtünk egymás jelenlétében. Meg persze Istenében. Ő volt a Központi Erőmű.

– Vallomása szerint „Isten egy vállról indítható rakétával mellbe lőtte öt éve, azóta folyamatosan lángol”, és sokkal szemérmetlenebbül, őszintébben beszél Istenről. Elmesélné, hogy milyen élmény lőtte ennyire szíven? Minek a hatására mélyült el a hite?

– Nehéz ezt átadni, mert Isten olyan szavakat kap elő, amelyek csak engem trafálnak el, de engem aztán telibe. Kívülállónak nem sokat mond, amit üzent: hogy átírja az életem, kiveszi szívemből a keserűségeket, és megtölti szeretettel. Én sem értettem, mit jelent mindez, egy vadidegen ember jött oda hozzám ezzel, öt éve egy Imádság Háza-konferencián. Ezt az idegent azóta szinte vértestvéremnek érzem, nagyszerű hódmezővásárhelyi cigány ember, Tóth István. Most találkoztam vele újra a napokban, végre megropogtathattuk újra egymás csontjait, eddig hosszú telefonbeszélgetések kötöttek össze köldökzsinórként.

Addig az esetig is jegyességben jártam Istennel, de azóta lángolás van, mint a nagy szerelemben.

Élményhegyek, kalandpark, boungie jumping, erős, új barátságok, gyógyulások, prófétálások, lobogások. Napestig tudnám mesélni. Mesélem is. Azóta könyvben is olvasható #jóéjtpuszi-bejegyzéseim a Facebook-oldalamon erről az őrült vágtáról szólnak.

– Okozott önnek valaha bármilyen nehézséget, hogy nyíltan vállalta elköteleződését Isten felé?

– Meglepő módon, nagyságrendekkel több őszinte érdeklődés és tisztelet övezi, még kívülállók részéről is az őrült, szemérmetlen pofázásomat Istenről, mint amennyien ütnek érte. Persze van, aki legyint rám, hogy plusz egy fanatikus, vagy azzal vádol, hogy jópénzért lettem vallásos. Ahhoz képest a NEK egyetlen hírnöke sem kapott pénzt, ez teljesen önkéntes megbízás volt. Ráadásul, akit érdekel a valóság, már első, 1992-es kötetemben is megtalálhatja Jézust. Meg végig, azóta született műveimben, interjúimban. A támadások a nyilvánossággal járnak. Százezer Facebook-követőm van, rengeteg sajtómegjelenésem, elég jól látható célpontot nyújtok.

– Feleségével és Istennel hárman, elválaszthatatlan egységet alkotnak, éppen 30 éve, mióta összeházasodtak. Megérte örök hűséget fogadni nekik?

– Még szép.

Aki ma vagyok, azt Istennek és persze Julinak köszönhetem.

A feleségem elképesztő sokat formált rajtam türelemmel, szeretettel. Együtt nőttünk fel, ő 18 évesen anya lett, én 20 évesen apa. Hat gyermek, négy unoka, rengeteg átbeszélgetett éjszaka, eksztázis, aggódás, fájdalom, öröm, élmény, utazás, ölelés, ünneplés, ima, eltett üveg lekvár, megírt szerelmes vers, pelenkacsere, kisütött palacsinta, elmosott edény, megépített és kifestett bútor, sorsfordító csodák sokasága köt össze. Ilyen nincs. Nekem mégis van. De nehéz ezt elhinnem!

 

Kisfaludy Nóra

Lackfi: Azt hittem, a keresztény embert már nem fenyegeti a megtérés veszélye

A kiemelt képen: A Térey-ösztöndíjjal 2020-ban elismert, Lackfi János József Attila-díjas költő, író, műfordító, tanár zsámbéki otthonában, 2021. április 14-én.
MTI/Czimbal Gyula