Eucharisztia
Érdemes tisztázni, hiszen sokan túlzásnak érzik ezt a tanítást, hogy sosem volt egyszerű elfogadni és elhinni ezt. Már akkor, amikor Jézus maga beszélt erről, „sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele.” (Jn 6,66), sőt még az apostolok is egy kicsit megütköznek rajta, de kitartanak mellette. Szokták azzal vádolni a katolikusokat, hogy maguk találnak ki bonyolult tanításokat, de mi értelme lenne ennek, ha a szándékunk az lenne, hogy minél többeket megnyerjünk, hiszen ez éppen az ellenkezőjét okozza?
Meg kell értenünk, hogy a hit alapját mindig az Istenbe vetett bizalom adja! Ezért olyan tágas a hit horizontja, hiszen nem csak az emberi fantázia keretein belül képes szemlélni a világot, hanem a kinyilatkoztatás által, magának az Istennek a látásmódjából tanulhatunk el valamit! Nem egyszer, éppen a bizalom az, amely elvezet valami nagyobb igazságra, amikor az értelmünk megakadna a már megtapasztalt valóságok szintjén. Az a hit, mely szerint a darabka kenyérben (ostyában) és borban maga az Úr lesz jelenvaló, emberileg felfoghatatlan és elképzelhetetlen, mégis ezt ígérte Jézus, és róla tudjuk, hogy igazmondó. Ezért hiszünk abban, hogy a jelenléte valóságos, nem csak jelképszerű.
Térjünk rá lényegesebb dolgokra! Az Eucharisztia, tehát maga Krisztus, Akinek a jelenléte – ahogy Ő mondta – élet és feltámadás. Aki megfelelően felkészült, az a szentáldozásban Istent veszi magához, ami teljesen természetes módon, magával hozza, hogy Aki maga az Élet, az számára is örökéletet ad. Vagyis, aki él azzal a lehetőséggel, amelyet az Egyház által Jézus felkínál a szentségeken keresztül, annak bensejében az Élet legyőzi a halált, a Szent a bűnös életvitelt. Ez a beteljesedés, amelyre teremtve lettünk! Hiszen az embert nem halandónak szánta volna Isten, csak a bűn tett minket veszendővé!
Akiben a keresztség által helyreáll az eredeti teremtett rend, és megszületik a krisztusi ember, s aki az Eucharisztiával táplálkozva életét egyre szorosabban összekapcsolja Istennel, abban beteljesedik a teremtés. Ahogy Szent Ágoston mondja: „magának teremtett minket Isten, és nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Benne!” Mindannyian átéljük azt az űrt, amely a különbözőségünkből származik! Ezt a hiányt nem csak emberekkel, de Istennel is átélhetjük! Erre válasz az Oltáriszentség, amelyben Krisztus áthidalja ezt a szakadékot, hogy úttá legyen számunkra, amely visszavezet minket az egységbe az Atyával és az Egyházzal. Éppen ez teszi lehetővé, hogy az Egyház Krisztus testévé váljon, ahogyan azt Szent Pál mondja. Origenész ezért mondja azt, hogy a szentáldozásban „Krisztus adja Krisztust Krisztusnak”.
Értem én, hogy ez bonyolultan hangzik, de a lényegét tekintve egyszerű; ha én szeretem a másikat, akivel össze akarom kötni az életemet, akkor egészen át akarom adni magamat neki, és remélhetően, egyszer lelkileg és testileg is egységben fogjuk találni magunkat.
Így van ez Istennel is! Ő kimondta ránk az igenjét, amikor Jézus emberré lett és feláldozta magát helyettünk. Azonban, utat nyitott arra, hogy ez az áldozat ne csak egy idegen kapcsolatot hozzon létre köztünk. Átadta magát nekünk, hogy eggyé válva vele, mi is vele élhessünk! Hogy örök életünk legyen. Az Eucharisztia ennek a szeretetnek az eszköze és útja, amelyben egymásnak átadva élünk Istennel. Tulajdonképpen ez az, amit Mennyországnak hívunk, hiszen az nem egy hely, hanem az Istennel való beteljesedett kapcsolatunk. Így, aki szentáldozáshoz járul, az már be is lépett abba az öröklétbe, amely egyszer töredékesség nélkül osztályrészünk lesz! Ebből fakad minden, ami emberileg elérhető és ebben teljesedik be minden emberi cselekvés.
Molnár Miklós
Kiemelt képünk forrása: Pixabay.com
