A harcos keresztény és a pacifista humanista

„Marhaság, nincs harcos kereszténység. Jézus azt mondja, hogy aki kardot fog, kard által fog elveszni” – jelenti ki határozottan az igazikeresztény újságíró, aki mára már egyházából is kilépett, és a felvilágosult progresszívek magabiztosságával sajnálja le az egyházhű embert, így balos körökben méltán minősíthető teológiai szaktekintélynek. „Megölte az őt befogadó papot a ruandai illegális migráns, aki egy évvel ezelőtt felgyújtotta a nantes-i katedrálist” – érkezik a hír néhány nappal később Franciaországból.

A két dolognak semmi köze nem lenne egymáshoz, ha nem illusztrálnák gyönyörűen, hol tart jelenleg fejben a posztkeresztény Európa: ha közép-európai katolikusok azt mondják, igenis harcolnunk kell, azonnal gyilkos gépkarabélyokat, lángoló máglyákat és véres öldöklést vizionál a rémült közönség. Ellenben ha egy népirtás miatt elítélt hutu apa brutális mészárlások közepette felnőtt, Ruandában rendőrnek kiképzett, majd illegálisan bevándorolt és jogszerűtlenül tartózkodó, ámde csöndes fia konkrétan felgyújt egy francia katedrálist, már érkezik is a megnyugtatás: „helyén kell kezelni a dolgot, hiszen emberélet nem forgott veszélyben”, és egyébként is, „emberi gyöngeségünk miatt mindannyiunkkal előfordulhat, hogy elveszítjük a fejünket” (melyikünk nem gyújtott még fel dühében székesegyházat?). Amikor pedig ugyanezt az embert egy évvel később kiengedik a pszichiátriáról, hogy napokon belül brutálisan agyonverje a jótevőjét, sorjáznak a sztenderd reakciók: „Felfoghatatlan!”, „Érthetetlen!”, „Részvétem minden katolikusnak!”.

Nos. A részvét klassz, de még többet segítene, ha Európa kevésbé szelektíven és kevésbé pacifista módon olvasná a Szentírást (azon ritka alkalmakkor, amikor egyáltalán kinyitja). Bár a „ne ítélj, hogy ne ítéltess”, valamint az „idegen voltam és befogadtatok” kétségkívül fényesebb karriert fut be, de attól még pár oldallal arrébb ott figyel például az az egyenértékű figyelmeztetés is, hogy „legyetek okosak, mint a kígyók”.

Ezzel szemben jelenleg valami olyasmi történik, hogy az antifasiszta álhumanista a maga kis utópiájában lebegve rászabadítja a társadalmakra a teljesen ellenőrizetlen hátterű migránsokat, a liberális álhumanista a fellebbviteli bíróságon reflexből semmisíti meg a kiutasítási határozatokat (akár hét éven át pingpongozva a hatóságokkal, mint a szóban forgó gyilkos esetében, hiszen a szegény pára nem követett el semmit – akkor még), a harmadik álhumanista pedig kiengedi a pszichiátriáról a beszámíthatatlan templomgyújtogatót, hogy azután a beszámíthatatlan templomgyújtogató ismét csöngessen a cókmókjával egy (hivatalból irgalmas) katolikus papnál.

Persze egyelőre nem tudjuk, pontosan miként is történt a dolog, de akárhogy is, ezen a ponton a pap már nem nagyon tud okos lenni, hiszen ha elhajtja a bűnbánónak mutatkozó segítségkérőt, annak könnyen düh lesz a vége. Márpedig az ember nem szívesen triggereli azt, aki egyszer már mérgében felgyújtott egy katedrálist. Az ostor tehát mindenképp a hívő keresztényen csattan – vagy azért, mert nem nyit ajtót a zörgetőnek, tehát csak „álkeresztény”, vagy pedig azért, mert ajtót nyit neki, de aztán neki kell viselnie azokat a következményeket, amelyeket a plüssmacival lelkendező álhumanista a bevándorlási folyamat elején elképzelni sem bír.

Amikor pedig megtörténik a tragédia, a sok kibic egy emberként méltatja az elhunyt papot, „a könyörületesség mártírját”. Magával a méltatással nem is lenne probléma, de csak nem kellene elfelejteni, hogy eredetileg nem papok mártíromsága, hanem a többes szám első személyű „Wir schaffen das” volt beígérve.

Ha holnap a változatosság kedvéért egy többszörösen visszaeső afgánt engednek ki a pszichiátriáról, neki vajon viselje gondját egy jólelkű, önfeláldozó szerzetesnővér és imádkozzunk a kaland erőszakmentes kimeneteléért, vagy esetleg kivenné a részét a feladatból valamely migránsbeszállító hajó személyzete, illetve egynémely bevándorláspárti politikus és bíró is?

És hát azért azt is érdemes lenne mindeközben észrevenni, hogy itt egy katolikus pap az evangéliumi tanítást követte radikálisan, a saját élete feláldozásával. Amennyiben ezt a migránsbefogadás tekintetében elismerjük és az efféle, végsőkig elkötelezett Krisztus-követés előtt fejet hajtunk, akkor nem kellene másnap az LMBT-mozgalom vagy akár a cölibátus vonatkozásában idejétmúlt, vállalhatatlannak perverziónak nevezni, ha valaki ugyanazon Jézus Krisztus tanításának megfelelően – a saját jó harcát megharcolva – „felveszi keresztjét” vagy „a mennyek országáért önként mond le a házasságról”. A kereszténység az kereszténység.

Francesca Rivafinoli

A szerző további cikkei itt olvashatók.  

Ki hallgasson kire Európában?

Kiemelt képünkön Tűzoltók dolgoznak a nyugat-franciaországi Nantes Szent Péter és Szent Pál-székesegyházában 2020. július 18-án. MTI/AP/Laetitia Notarianni

Iratkozzon fel hírlevelünkre!