Ungváry Zsolt: Hogyan nem találkoztam Gyurcsánnyal a Sparban
Az elmúlt években Medgyessybe magam is belebotlottam a magyar tengernek ezen a pontján, ahol közel ötven éve töltöm a meleg évszakokat, de egyszer sem szólítottam meg. Bár a D–209-essel kapcsolatban egyetlen kérdés gyötör, amire talán választ kaphatnék tőle: mi a fenére gondolt, amikor a 2002-es választás számunkra nyomasztó, de neki bizonyára örömteli éjszakáján azt mondta: „Sajnos hál’ istennek győztünk.” Lehet, megérezte a jövőt.
Gyurcsánnyal azonban szívesen beszélgetnék, amíg kiálljuk a sorunkat a szerinte nem is létező nyaralók mögött. Igaz, nem sok eredményt várhatnék tőle, hiszen ritkán mond igazat, a füllentéseit pedig ismerjük.
(Bemutatkozáskor is legfeljebb Rejtő regényéből, a Piszkos Fred közbelépből idézhetne: „Hazug Hal a nevem, de ez nem igaz.”)
Talán körbemutatnék neki az üzletben, hogy a felesége vizionálta nyomorhoz képest azért elég sokan pakolják tele a kosarukat; vagy elnézhetne este a földvári dodzsemeshez, ahol alig jut szabad kocsihoz az erre vágyakozó.
Ez persze nem olyan fontos, a jólét annyira relatív, hogy az emberek mára természetesnek veszik mindazt, amit megengedhetnek maguknak, és igen elcsodálkoznának, ha hirtelen a nyolcéves vagy pláne a negyvenöt éves átkos korszakba repítené őket valami gonosz kis manó.
Amit mindenképpen elmondanék a hajdani miniszterelnöknek, az az volna, milyen óriási szerencséje van neki, hogy 2006. október 23-án a Kiskörúton a Szabadság híd felé indultam hazafelé a három pici gyerekemmel, és nem a Deák tér irányába, mert akkor ez a beszélgetés sokkal rövidebb és sokkal kevésbé kedélyes lenne.
Megkérdezhetném tőle, nem szégyelli-e magát, hogy a kettős állampolgárságról szóló népszavazáskor megtagadta a nemzet csaknem egyharmadát, de mivel a szégyen éppen annyira nem része a szókincsének, mint az igazság, ebből sem sülne ki semmi.
Azt meg sem tudakolnám, miért ellenkezik mindennel, ami normális, ami szép, amiért élni érdemes. Minden kérdésben óhatatlanul a rossz oldalra áll, mivel csak Orbánnal szemben tudja magát meghatározni, így tisztességes egyéni karaktert nem alakíthat ki. A sikertelen kormányzásra, a hazugságokra, a vállalhatatlan múltra mégsem építkezhet.
Nincsen egyetlen szimpatikus, előremutató, irigylendő, követendő elem az életében, az eszméiben.
Amíg a nyári munkás diákok (akiknek a bérét remélhetőleg most nem Czeglédy dorbézolja el) leolvassák a szalagon felgyűlt megannyi sör, felvágott, fagyi, dinnye, hús, édesség vonalkódját, előrébb toljuk a kosarunkat, és az immár hosszú ismeretségre hivatkozva megérdeklődném: voltaképpen szeret-e bárkit is. A kvázi megtagadott atya, a nyilvánosan nevetségessé tett anya, az elhagyott feleségek, az erős akaratú anyós, a testi és lelki öregecskedést megelőzően még vonzó harmadik asszony feláldoztatnak a széteső személyiségszerepeket váltogató oltárán.
De a gyerekeit bizonyára őszintén szereti. A gyerekeit a leghitványabb ember is szereti. Vajon akarná-e, hogy egy olyan világban éljenek, amelyet az ő politikájából fakadó életkörülmények fémjeleznek?
Az óvodában érzékenyítve nemi identitásában megzavart; egy önérzetétől, jövőjétől, kilátásaitól megfosztott, eladósított szolganemzet; egy különféle kultúrák összekeveredésétől szenvedő, a személyi és vagyonbiztonságát elvesztő közösség tagjaként. Persze, azt gondolja, az ő vagyona-kapcsolatai mellett garantált a jólét, de senki sem vehető ki a környezetből. Egy nyomorúságos világban mindenki szem a láncban, és akár a Sparban találkozik a néppel, akár háromméteres falak mögé menekül, nem tudja magát teljesen függetleníteni.
Egyáltalán: kell-e kommunikálnunk a történelmet alakító szereplőkkel? Meggyőzni úgysem tudom, csak felesleges konfliktust gerjesztek; ingyencirkusz a vásárlóközönségnek. Legfeljebb az elégtétel, hogy megtudja, mennyire utálják, de ez talán még föl is spannolja.
Ha mégis szóba elegyednék, azt a felelősségérzet motiválná; milyen jó lett volna, ha valaki sorban állás közben lebeszéli Gavrilo Principet arról, hogy lelője Ferenc Ferdinándot.
A szerző korábbi írásait ide kattintva olvashatja.
Kiemelt képünk forrása: Gyurcsány Ferenc/YouTube-képernyőkép
