Nézzen be a restaurátorok titkos műhelyébe
– Hogyan kerülnek be a tárgyak a restaurátor-műhelyekbe?
– A restaurátorokhoz két irányból érkezhetnek tárgyak: az első, amikor a régészeti anyag az ásatásról érkezik. A másik pedig, amikor a múzeumon belülről jön valamilyen tárgy, mert valamelyik gyűjteményben elhatározzák, hogy az adott tárgyat restaurálni szeretnék. Ha a régészeti irányt nézzük, akkor a leletanyag még zacskózva, ládákba csomagolva, a lelőhely pontos megjelölésével kerül az osztályunkhoz. Ezt először tisztítjuk, ha kell konzerváljuk, majd megkezdődik a tárgyak összeállítása, kiegészítése. 
A gyűjteményből érkező tárgyak már leltári számmal, azonosítókkal rendelkező tárgyak, melyeknek a restaurálása a gyűjtemény szempontjából fontos, vagy kutatás kölcsönzés céljára kell elkészüljön.
– Ön szerint mi a legnagyobb kihívás ebben a szakmában?
– Az, hogy a régészeti tárgy esetében kifejezetten az a jellemző, hogy nincs meg minden darabja. Károsodtak, anyaguk elkezdett lebomlani, töröttek, sérültek, hiányosak. A mi munkánkban több szempontnak kell megfelelni, ami esetenként egymásnak ellentétes. A kiállításba jövő látogató szép, tiszta és épp tárgyakat szeretne látni. A muzeológus szakember számára pedig a hitelesség a fontos. A tárgy szempontjából pedig az, hogy megállítsuk vagy csökkentsük a romlás sebességét, fizikai stabilitást adjunk neki. 
Ha egy tárgy kiegészíthető, olyan kiegészítést kell létrehoznunk, ami bizonyítható vagy joggal feltételezhető, és ami az adott esetben eltávolítható is. Ezzel szemben a romlott, károsodott anyagot mégis meg kell erősíteni, stabilizálni, a tárgy eredeti formáját mintáját esztétikai megjelenését visszaadni, de legalább éreztetni. A bekerülő tárgyak a restaurálás hiányában akár teljesen szétporladhatnak, meg is semmisülhetnek. Ha például földben nedvesen megmaradt bőr- vagy faleletet hagyunk kiszáradni, akkor az összezsugorodik, és végül semmit sem fog megmutatni abból, hogy mi is volt az eredetileg.
– Az elmúlt évtizedben azt láthatjuk, hogy a régészet nagyon sokat fejlődött a természettudományos ismeretek bővülésével. A restaurátorszakma is lekövette ezeket a változásokat?
– Természetesen, vannak új anyagok, technikák és eljárások. Jelentős előrelépés történt az anyagvizsgálat területén is. A kézi munkát, a kézügyességet azonban nem lehet semmilyen új anyaggal kiváltani. 
Én elsősorban textil és bőr restaurálással foglalkozom. Ezen a területen is sok újítás történt, de a lényeg nem változik: a földből nedvesen előkerült tárgyakat vízteleníteni, majd konzerválni kell, hogy megőrizzük az utókor számára. Az elmúlt években a BTM életében volt két olyan lelőhely, ahonnan nagyobb mennyiségű bőranyag került elő, melynek a konzerválását azonnal meg kellett kezdeni. A kézzel varrott bőrtárgyaknak a varrásnyoma ugyanolyan egyedi, mint amennyire egyedi egy kerámia tárgynál a törésfelület. Az egyik lelőhelyről gyakorlatilag ömlesztve került elő ez a jelentős bőrleletanyag, amiből kb. húsz lábbelit a fent említett egyediségük miatt tudtam azonosítani.
– Sziszifuszi munka az önöké. Kinek tudná ajánlani?
– Ez egy szép és felelősségteljes munka, és elsősorban azoknak ajánlanám, akik eléggé türelmesek. Akik szeretnek titkokat felderíteni, jó a megfigyelőképességük, akik rendelkeznek egy kis művészeti és alkotó érzékkel is. Valamint azoknak, akiknek jó kézügyességük is van. Ma már azonban a természettudományos érdeklődés is nagy előnyt jelent a szakmában. 
Ehhez a mesterséghez kellő alázat is kell, hiszen mi elsősorban olyan tárgyakkal dolgozunk, melyekkel valaki más már sok-sok évszázaddal azelőtt már megcsinált. A tárgyakban benne vannak a készítők is. Nekünk valahogy alkalmazkodni kell hozzájuk. Fel kell ismerni és el kell fogadni azt, hogy az adott tárgyat valamikor a készítője úgy alkotta meg, ahogy. Kötelességünk, hogy kövessük az ismeretlen elődök keze nyomát és megőrizzük a tárgyakat a következő századokra.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása Szennyes Krisztián, Vasarnap.hu
