Nem egészen csodaszer

„Messze le vagyunk maradva az osztrák és a német egyházhoz képest, tragikus a helyzet!”, „Sokkal nyitottabbnak kellene lennie a magyar katolikus klérusnak is, különben lassan elfogynak a hívek!!”, „Nyugaton bezzeg elismerik a haladó teológusnőket, itthon kábé a középkorban tartunk!” „Ezzel az életidegen konzervatív hozzáállással a saját sírját ássa az egyház!!!” – kongatják a vészharangot az úgymond progresszív keresztények és a katolikus egyházért nyilván őszintén aggódó bolsevik ateisták és agnosztikusok.

Majd egy szép júliusi napon megérkeznek a legfrissebb adatok bezzegkeresztényékről: a korábbi évekhez hasonlóan 2020-ban újabb 441 ezer ember „lépett ki” hivatalosan a német katolikus és evangélikus egyházból, nagyjából fele-fele arányban. Ennyien döntöttek úgy, hogy (az életveszély esetét kivéve) soha többet nem kívánnak semmiféle szentséghez járulni, de még egyházi temetésben sem akarnak részesülni; ehhez még hozzájön a további 443 ezres „természetes” fogyás – az idősek meghalnak, a gyerekek egynegyedét-egyötödét pedig már meg se keresztelik az elvileg „hívő” szülők. Mínusz 884 ezer tehát az éves mérleg, miközben a papszentelések száma arányaiban mintegy fele a magyarországinak, pedig mi se tagadhatnánk a súlyos paphiányt.

Na de miért fordítanak hátat a németek ekkora tömegei egyházuknak? Tán még a szivárványos zászlók ellenére is túl konzervatívnak tartják? Esetleg a botrányok rengették meg sziklaszilárd hitüket olyannyira, hogy az egész közösséget otthagyják? Vagy a „bűn” szó emlegetésétől sokalltak be netán?

Nem. A kilépés leggyakoribb indoka: „Túl magas az egyházi adó”. Mivel az arrafele ténylegesen kötelező hozzájárulás mértéke rendszerint a jövedelem 0–1,5 százalékának felel meg, ez az indokolás két dolgot jelenthet: vagy olyan keveset tudnak félretenni a német keresztények a fizetésükből, hogy már ez az összeg is vállalhatatlan teher számukra, vagy

olyan mértékben elkorcsosult az a bezzegegyház, hogy hívek százezrei egy fitneszbérlet árának megfelelő havi összeg megspórolásáért cserébe önként kiközösítik magukat.

Az első esetben egyrészt sejthetjük, mi lenne a némileg szegényebb Magyarországon, ha egy balos kormány egészében a hívekre bízná az egyházak fenntartását, másrészt kételkedhetünk a haladó német egyházak nagyszerűségében, amelyek eurómilliókat költenek migránshajókra, miközben saját nyájuk állítólag anyagi okokból fogyatkozik. Persze nem kétséges, hogy többségében inkább a második eset áll fenn – pénzük lenne az embereknek, csak a bibliai szegény asszony lelkülete veszett ki a jólétben. Az áldozathozatal, az olyan oldszkúl dolog: mennyivel menőbb ingyen belibbenni a templomba és kapni egy áldást arra, amire épp igényli a kedves vendég.

Meg hát minek fizesse az ember az egyházi adót, ha a pap Coelho-szintű üzenetekkel operál. Olcsóbb megvenni az eredetit a könyvesboltban.

És itt következik az egyházakból való kilépés második fő oka: „Már nem hiszek Istenben”. Amikor a két evangélikus lelkésznő alkotta leszbikus sztárpár egyik tagja kijelenti, ő a szabad(!) vasárnapjain legszívesebben ki se mozdulna a házból, mert nincs „igénye” arra, hogy minden vasárnap feltétlenül elmenjen a templomba, béna énekeket énekeljen és rettenetes prédikációkat hallgasson, ott azért érezhetjük, hogy fejétől bűzlik a hal – ha a lelkésznőben fel se merül, hogy nem az énekek miatt megyünk az Úr napján Isten házába, akkor érthető, hogy az egyszerű hívőnek kétségei támadnak.

Iszonyú trendi és „életközeli” ez az összekacsintós, kanapén punnyadós kereszténység, az tény, csak éppen üres, mint egy lufi. Sajnos.

A „futottak még” kategóriában a kilépési okok között szerepelnek továbbá az egyházakon belüli különféle visszaélések (az evangélikusoknál éppúgy, mint a katolikusoknál – ennyit arról, hogy a cölibátus eltörlése lenne a megoldás), valamint az egyház átpolitizáltsága. Nevezetesen a migránsbeszállító antifa hajók finanszírozása, a balos-zöld szeánszra emlékeztető misék, vagy éppenséggel a szószékről hirdetett LMBT-propaganda.

Csupa-csupa progresszív jelenség, amelyek miatt éppúgy híveket veszítenek a német egyházak, mint a visszaélések miatt.

Amikor tehát önjelölt próféták azt hirdetik, hogy a szégyenletes pedofil esetek okozta kárt valamiféle szivárványos reformmal kellene helyrehozni, a hívőhiány ellen pedig a korszellem beengedése volna a csodaszer, immár végképp biztosak lehetünk benne: minimum tévednek.

A szerző további cikkei itt olvashatók. 

Kiemelt kép forrása: Pixabay