Brüsszel, segíts, agresszívan támadnak, mert más vagyok!
Tisztelt Képviselő Asszonyok, Urak ott Brüsszelben!
Nem is tudom, hogyan kezdjem ezt a levelet, egészen zavarban vagyok, ilyen fontos embereknek még sosem írtam. Mégis muszáj klaviatúrát ragadnom, hisz egyre nagyobb üldöztetésben és elnyomásban élek. És, úgy tudom, Önök nyitottak minden elnyomásban élő kisebbségre, így bízom benne, hogy tudnak segíteni!
Keresztény vagyok. Fehér vagyok. Hetero vagyok. Vagyis a 21. századi Európa közepén ennek fényében halmozottan hátrányos helyzetű.
Képzeljék, egyikről sem tehetek, mégis, már szinte nap mint nap támadnak miatta. Én a keresztényégbe beleszülettem, ahogy egész Európa, és azon belül mi, magyarok is. Egy ezer évvel ezelőtt élt királyunk hagyta ránk örökül. Egyébként felnőttként is kitartok a vallásom mellett, sosem akartam mást választani, pedig megtehetném – szabad országban élünk. Már kisiskolásként jártam hittanra, még a 80-as években. Pedig akkor az még nem volt divat, épp lábaltunk ki a vallásüldöző kommunizmusból. Nekünk mégis fontos volt.
Emlékszem a dédnagyanyámra, aki az ágya szélén ülve gyakran morzsolt egy érdekes gyöngyfüzért. Akkor még nem tudtam, mi az. Ma már tudom: rózsafüzér volt, és ő akkor a mi Égi Édesanyánkkal beszélgetett. Képzeljék, nekünk, keresztényeknek van Égi Édesanyánk is. És őt is nagyon sokat bántják. Mémeken, rajzokon keresztül gyalázzák, szobrait festékkel öntik le vagy porrá zúzzák.
Szidták már az Önök édesanyját? Gondolom igen, ez a maguk szakmájában gyakran megesik. És az nagyon fájt Önöknek, ugye? Bizonyára. Kinek ne fájna? Nekünk is ugyanúgy fáj, ha a mi Égi Édesanyánkat, Szűz Máriát bántják és megalázzák.
De hiába kiabálunk, hiába szólalunk fel ez ellen, senki nem hallja meg a hangunkat. Az elkövetők nem kapnak büntetést, sőt, támogatás és megértés jár nekik a politika és a társadalom részéről is. Üldözik keresztény testvéreinket, felgyújtják templomainkat, összetörik szobrainkat.
És a társadalom egy része még le is térdel ezen agresszív, szélsőséges, sötét erők előtt. Mi nem fogunk.
És van nekünk egy égi Atyánk is. Őt is nap mint nap gyalázzák, ráadásul azok, akik elvileg nem is hisznek a létében. Fáj ezt látnunk. Hisz nekünk olyan természetes, hogy van. Benne élünk, benne lélegzünk, és körülöttünk őt dicséri az egész teremtett világ. Számunkra az az érthetetlen, ha valakinek nincs szeme és lelke Rá.
De nem akarjuk erőszakkal lenyomni a mi hitünket senki torkán. Mert Ő a szeretet nyelvén szól mindenkihez, így furcsa lenne, ha mi agresszív módszerekkel hirdetnénk a létét.
És, képzeljék, nekünk, keresztényeknek van Jézus Krisztusunk is, akit egyszerre szeretünk testvérként, megváltóként, mesterként és barátként. Nagyon-nagyon szeretjük Őt, mert a legtöbbet adta: meghalt értünk a kereszten. Önökért is, csak nem tudnak róla. De ő olyan nagyszerű, hogy ez számára nem volt kizáró ok, akkor is megtette. Szeret úgyis, ha Őt nem szeretik viszont. Hát nem csodálatos?! És őt is meggyalázzák a szemünk láttára nap mint nap. Karikatúrákon, mémeken, támadó írásokban. Pedig annyiszor kértük, hogy ne tegyék. De nem hallgatnak ránk, a bíróságok is csak vonakodva ítélik el az elkövetőket.
Most már biztos fogják a fejüket, és nem értik, miről beszélek. Talán teljesen hülyének néznek, hogy mit hordok itt össze valami égi családról, aki valójában köztünk és bennünk él. Ez legalább olyan furcsa lehet Önöknek, mint nekünk, ha valaki nem tudja eldönteni, hogy nőnek vagy férfinak született, miközben a tudomány mai állása szerint ennek igen egyértelmű biológiai jelei vannak.
Furcsa nekünk az is, amikor valaki férfiként nőnek öltözik, de kikéri magának, ha hölgyemnek szólítják, mert ő semleges, vagy mi. Bennünk ilyenkor teljes a káosz. Nem baj ám, ha nem teljesen értenek minket! Nekünk elég az elfogadásuk, amit Önök hirdetnek.
Ugye minket is el lehet fogadni? Ugye mi sem érünk kevesebbet másoknál?
Ugye nekünk, keresztényeknek sincs kevesebb jogunk, mint a bevándorlóknak, a feketéknek, a homoszexuálisoknak, a transzgendereknek, a biszexuálisoknak vagy a queereknek?
Higgyék el, egyre nehezebb halmozottan hátrányos helyzetben élni Európában. Képzeljék, én soha, senkit nem bántottam azért, mert homoszexuális. Se szóban, se írásban. Engem viszont rengetegen támadtak, amikor kifejtettem a világhálón, hogy féltem a kereszténységet, vagy azt tartom normálisnak, ha egy gyermeket különböző nemű szülők nevelnek. Segítsenek! Olyan csúnya szavakat mondtak már rám emiatt, hogy azokat itt most én meg sem merem ismételni Önöknek.
Csak azért bántottak, mert én más vagyok. Ennek nem szabadna megtörténnie a 21. században, igaz? Önök mindig erről beszélnek. Segítsenek, kérem!
Félünk, hogy lassan minden elvész, ami keresztény. Mi úgy látjuk (és ugye a mi véleményünk is számít, és nem kevesebb másokénál?), hogy két lábbal tapossák mindazt, ami számunkra szent. Van itt például egy olyan eset, hogy a magyar kormány törvénybe iktatta, hogy „az állam védi a gyermekek születési nemének megfelelő önazonossághoz való jogát” – vagyis ez egy gyermekjogi, gyermekvédelmi szabály. Ennek mi nagyon örülünk. Mert bár nem ítéljük el a homoszexuális embereket, nem szeretnénk, ha azt népszerűsítenék az oktatási intézményekben. Mert a mi hitünk és vallásunk szerint az nem helyes út (és ugye a mi véleményünk is számít?). Azt gondoljuk, hogy egy jó szülő-gyermek kapcsolatban ezekről a dolgokról is lehet beszélgetni. A kellő időben. A kellő megközelítésből.
Ha eljön az idő, majd szeretnénk mi felvilágosítani ezzel kapcsolatban a gyerekeinket, a mi értékrendünk szerint. Ugye van ehhez jogunk? Nem szeretnénk, hogy vörös boába csomagolt nőnek öltözött férfiak beszélgessenek a gyerekeinkkel arról, hogy milyen jó dolog nemet váltani.
Mert ez szerintünk nem helyes (és ugye a mi véleményünk sem ér kevesebbet?). Tőlünk nyugatabbra már jól látszanak ennek negatív hatásai. Több fiatal perelte be 18 évesen a szüleit azért, mert gyerekként akarata ellenére nemváltásra kényszerítették. Angliában hat éves a legfiatalabb gyermek, akin nemátalakító műtétet hajtottak végre. Önök szerint ez tényleg az ő döntése volt?
Tényleg képes egy ilyen mérvű, egész életre kiható döntést meghozni egy hat éves gyermek, aki valójában azt sem tudja, mi az a szexualitás?
Legalábbis nem szabadna tudnia… Mert az ő dolga még csak annyi lenne, hogy felhőtlenül játsszon a társaival, és ha fiúként dömpert szeretne tologatni, akkor hadd tegye, és ne vegyék ki a kezéből egy óra után, hogy most már aztán ez sok lesz, nesze itt egy baba!
Mi nem szeretnénk, hogy pornográf tartalmakkal terheljék a fejlődő, útját kereső fiatalokat szexuális felvilágosítás és érzékenyítés címén. Szeretnénk, ha erről ellenőrzött, valódi szakemberek, és mellettük mi magunk beszélgethetnénk saját gyermekeinkkel. Akkor, amikor annak valóban elérkezett az ideje.
Láthatják, mi csak védjük azt, ami nekünk fontos. (És ugye a mi véleményünk sem ér kevesebbet?)
Mégis kígyót-békát mondanak ránk, utcára vonulnak, agresszívan ránk akarják erőltetni, ami tőlünk teljesen idegen, és annak állítják be ezt a törvényt, amiről egyébként egyáltalán nem is szól.
Szóval, kérem, jöjjenek, segítsenek nekünk, mert egyre nagyobb elnyomásban, egyre intenzívebben ránk nehezedő agresszióban élünk!
Kérem, segítsenek! Help! Hilfe! Helpen! Aidez-moi!
Mizsei Bernadett
Érzékenyítsük a legkisebbeket is: megjelent az első szivárványos lapozó Magyarországon
(Kiemelt képünk forrása: Unsplash.com)
