„Kimegy a reptérre, ennél többre nincs pénze, itt nézni lehet a gépeket ingyen…” – énekelte az Omega a tizenhat éves gyerekekről. Gyerekként én is ingyér’ bámuldoztam az akkori Ferihegyen, miután egy órán át zötykölődtem oda valami busszal. Aztán, már felnőtt fejjel elindultam újra Ferihegyre a tizenéves lányommal, hadd nézelődjön ő is, miközben a fater nosztalgiáz. Hú, mennyi meglepetés ért!
Az nem baj, hogy időközben lett Ferihegy 2., meg minden nagyobb, üvegesebb, betonosabb, hisz a modern építészet a klimatizált akváriumokba szereti beszuszakolni az embereket. Az sem volt meglepő, hogy a már távolról is jól látható repcsik, immár nem húztak fekete füstöt maguk után felszállás közben és hangjuk is alig volt – a világ halad, a karaván ugat…
A gond az volt, hogy a gyerekkel nem készültem külföldre, csak Ferihegyre. Márpedig odaérve tök olyan érzésem volt, hogy valahol Nyugaton kötöttünk ki. Nézegettem is hátrafelé, nincs-e ott a Hegyeshalom-tábla.
A modernné nyomorodott Ferihegyen az égvilágon semmi nem volt magyar. De semmi. A feliratok, a közérzés, a hömpölygő pacsuliszag, a hangosbemondó, a boltok – de, még a budi sem. Még a vécésnéni is valami jatagániai cég alkalmazottja volt, mosolyogva biztatva a konvertibilis vizelésre.
Világszám lettünk. Hirtelen nem jutott eszembe még egy európai ország, amelyiknek a fővárosi nemzetközi repülőtere az utolsó fecskefészekig külföldieké. Sok közöm nem volt a kótyavetyéhez, mégis valamiféle szégyenérzet fogott el. Mit szól ehhez a sok itt tébláboló külföldi?! Milyen nép az, amelyiknél minden eladó, amelyiktől mindent meg lehet venni? Hogyan prostituálódtunk idáig, hogy a saját fővárosunk, az országunk nemzetközi repülőtere sem a miénk? A Parlamentet vajon kilóra, vagy fazonra fogjuk eladni bankszékháznak, hamburgerezőnek, esetleg menő lokálnak?
hirdetésNa mindegy – gondoltam. Kimegyünk a teraszra, nézelődünk egy kicsit a kölökkel, mutogatom neki: az ott egy Airbus, az meg ott egy Boeing…
Nem mentünk. Sokezerért, nem. Annyi lett volna a belépő; illetve a kilépő a teraszra. Átszámítva, merthogy dollárért is lehet menni egy kört odakint.
Magamban csendes dühöngéssel pöfögtünk vissza a belváros felé és közben arra gondoltam, bárcsak a Keletibe vittem volna a gyereket a régi idők emlékére. Oda is sokat jártunk iskola után, ábrándozva nézegettük, hogy hova mennek vonatok… Paris, meg Brukselles.
Szóval, drukkolok Palkovicsnak. Menjen oda és vegye vissza a Lisztferihegyet! Az én nevemben is. Ha nem adják, akkor szóljon át Kecskemétre, szálljon fel néhány Gripen és szórják meg bűzbombákkal az egész miskulanciát! Főleg a sokezerért látogatható teraszt.
Ha meg újra magyar lesz a reptér, akkor 16 évesen nézni lehessen a gépeket ingyen – különben küldöm a Gripeneket…
Mészáros József
A szerző további írásait ide kattintva olvashatja.
Kiemelt kép forrása: Budapest Airport/bud.hu
