Az érték a mérték a népzenekutatásban is
– A Néprajzi Múzeum Népzenei Gyűjteményét vezette 1985 és 1995 között. Milyen munka folyt a gyűjteményben?
– A Néprajzi Múzeum 1872-es alapításának 149. évfordulóját ünnepelte május 5-én. A múzeum néprajz- és népzenetára a hazai tudományos zenefolklorisztika és összehasonlító népzenekutatás bölcsője, kiteljesítője, amelynek meghatározó alapítója és elődünk volt például Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajta László. A Népzenei Gyűjtemény vezetését Gábry György zenetörténésztől vettem át. Fokozatosan fejlesztettem a csapatot, hamarosan már öt-hat fő dolgozott főállásban. Lovász Irén, Gerencsér Ágnes, Kovács László majd Pávai István került hozzánk. A Néprajzi Filmstúdióval, Tari Jánosékkal sok felvételt, filmet készítettünk. A gyűjtemény anyagainak áttekintésével, revíziójával kezdtük a munkát. A fonográfhengereket szakszerűen, klimatizált körülmények közé helyeztük, majd elkezdtük a felvételek digitalizálását, rendeztük a Lajtha-csoport, Erdélyi Zsuzsanna, Tóth Margit, Avasi Béla gyűjtési, kutatási anyagait. A népi hangszerek gyűjtésében, monografikus feldolgozásában Sárosi Bálint volt meghatározó. Több mint 1200 hangszer van a gyűjteményben a Kárpát-medencéből. Kollégáimmal számtalan gyűjtést valósítottunk meg. Elindítottam a népzene mai formáinak gyűjtését, dokumentálását, kutatását, létrehoztam a neofolklorizmus gyűjteményt, mert az a tegnap utópiája, a ma innovációja, a holnap hagyománya. Szükséges a hagyomány továbbélésének formáit is mintavételezéssel dokumentálni, az irányzatokat, folyamatokat elemezni, kutatni. 
A terepmunkák, terepfelvételek alkalmával nagyon sok élménnyel, értékes népzenei anyaggal és emberi kapcsolattal lettem gazdagabb. Minden felvett, lejegyzett dallam életre kelt egy-egy történetet, emléket. Különös találkozásom volt Marosvásárhely mellett, a kisgörgényi Szalai Bori nénivel, aki 1912-ben, elemi iskolás kislányként, az iskolaudvar nagy eperfája alatt énekelt Bartóknak fonográfba két, azóta közismert gyermekdalt. 87 évvel később játszottam le a ráncokba temetkező idős asszonynak a felvételt. Elérzékenyült, amikor meghallotta, kihámozta a sercegő fonográffelvételből saját kislányhangját. Felszakadt a múlt, visszaemlékezett a messziről jött nadrágos emberre, a „szikár zenészre”, Bartókra. Szerencsére az élményt megoszthattam, mert filmet készítettem a nem mindennapi találkozásról. (Eltőlt tőlem már minden…)
– Hogyan dolgozik a néprajzkutató?
– A gyűjtőnek, kutatónak a legnehezebb és egyben legszebb feladata, hogy a nem írásos, önellátó, zárt közösségi kultúra értékrendjét, dalait, táncait, meséjét reprodukálhatóan rögzítse, majd lefordítsa az írásos kultúra nyelvére, elemezze, kutassa azok törvényszerűségeit, élménnyel átadja az utódoknak a szépapák értékeit. A dokumentálást a lehető legkevesebb torzítással kell megvalósítani. Cél, hogy a gyűjtő minél kevésbé zavarja a dokumentálandó közösség egyensúlyi rendszerét. Azt szeretnénk rögzíteni, amit kulturális önellátásban maguknak énekelnek, zenélnek, varázsolnak. Ehelyett azt tudjuk felvenni, amit jelenlétünkben abból megmutatnak.
A kezdetleges, nehézkes felvételi technika korában még gazdag, élő volt a hagyomány, ma, amikor zseniális, miniatűr mobileszközök állnak rendelkezésünkre, már az utolsó mohikánok egyre fogyatkoznak.
A folklórelemeknek változatai vannak, mert minden közösség a maga ízlésére formálta az átvett dallamokat. Van, ahol a falu két vége más variánst muzsikált, énekelt. Idomult a tájszólás ritmusához, hanglejtéséhez. Népdalnak, népzenének akkor tekinthető egy zenei anyag, ha változatai vannak, akkor a nép azt már befogadta, saját örömére, bánatának enyhítésére, varázslására használta. Olyan élő, organikus kohó a nem rögzítve terjedő, élő zárt közösségi kultúra, aminek gyűjtése, kutatása fantasztikus munka, élmény. A kutatás egyfajta kulturális nyomozói feladat, mert a kodályi gondolat szerint a népzene gyűjtőtégely, amelyben megtalálható minden kor, minden társadalmi réteg kultúrájának nyoma, csak tudni kell olvasni benne. 
– Hogyan hat ránk a zene?
– Magamnak fogalmaztam, summáztam: A látványművészet fényben él, a zene sötétségben is utat mutat! A zene pozitív hatással van az emberre, rezonál rá a szervezet, gyógyítottak, az ősökkel, istenekkel teremtettek kapcsolatot, és természetesen szerelmek szövődnek általa. Persze a zene nem világnyelv, mint mondják, mert kultúrafüggő. Mindenki érez valamit egy zene hallatán, de miden ember a saját kialakult zenei szűrője szerint mást. Indiában 24 fokú egy skála, egy oktávon belül negyedhangok vannak. Számunkra ez nagyon egzotikus, mert szokatlan, a mi hangrendszerünktől eltérő. Az ember a belső hallással mást hall, mint ahogy őt kívülről hallják. A hang felvétele bizalmi viszonyt feltételez a mai napig. Sokszor szembesülünk még a jó minőségű felvételek visszajátszásakor is, hogy a felvételen szereplő idegenkedik saját külső hangjától. Van tehát hang-énképünk is! A népzenében a természetes felhangsorra építkeznek, amely az európai kultúrkörben hosszú fejlődéssel kialakított 12 fokú, temperált, zenetanodai skáláihoz viszonyítva „hamis”, még akkor is, ha saját organikus hangrendszerében teljesen tiszta.
– Hogyan indult a pályája?
– Édesapám zenész volt, hangszereket is készített. Gyermekkoromtól kezdve élményt adott, tanított. Bátyámmal belenőttünk a zenébe. Már középiskolás koromban isöt-hat hangszeren jól játszottam. 1975-től, az általam alapított, vezetett Táborfalvi Népzenei Műhelyben több évtizeden keresztül együtt zenéltünk apámmal. A 45 éve működő, sokakat pályára állító zenei műhely meghatározó volt az intézményes népzeneoktatás módszertanának kidolgozásában. A táncházmozgalomban is zenéltem, állandó klubot hoztam létre, tanítottam a MÁV Zeneiskolában népi hangszereket, táncháztalálkozókat szerveztem, rádió- és televíziós műsorokat szerkesztettem. A főváros szívében, 1977-ben létrehoztam kollégiumi tanítványaimból alakított zenekarommal a Józsefvárosi Népzenei Műhelyt. A KÓTA népzenei tevékenységét 1978 óta irányítom. Főleg a hangszeres népzene, a népi hangszerek érdekelnek, de átfogóan az audiális antropológia, azaz az emberi kultúra a hangokon, halláson keresztüli értelmezése foglalkoztat. A Kárpát-medence sok énekesétől, zenészétől, hangszerkészítőjétől gyűjtöttem, tanultam, és sok hangszeren játszom. Leggyakrabban hangszerbemutató koncerteket tartok idehaza és külföldön. Nem csak gyűjtöttem, de filmet készítettem, turnéztam, koncerteztem, a Kárpát-medencén túl is, Ázsiától Afrikáig, Amerikáig, eljutottam egzotikusabb területekre is. Akkor is vittem kamerát, fényképezőt, ha nem gyűjtésre mentem. Népzenekutatói tevékenységemet segíti a komplex felkészültség, hogy sok hangszeren játszom, koncerteket adok, több népi hangszert készítek bátyámmal, tanítok, zsűrizek, továbbképzéseket vezetek, néprajzi, népzenei filmeket, tv-sorozatokat gyártok. Bátyám, Birinyi András a Népművészet Ifjú Mestere, Magyar Kézműves Remek díjas népi iparművész. Az apai hagyatékot ápoljuk, visszük tovább. Tízféle akusztikus népi hangszer készült Táborfalván, a Birinyi Hangszerműhelyben. Zeneszerszámaink itthon sokak örömét szolgálják, de elvitték minden földrészre a magyar népzene üzenetét.
– Mi a Birinyi Gyűjtemény?
– Ma már 1360 darabból áll a hangszer magángyűjteményem, ami Közép-Európában a legnagyobb. A hangszerek körülbelül 60 százaléka dokumentált. A hangszerek előállítóival, zenészekkel készítettem fotókat, hang-filmfelvételeket, leírásokat, a gyűjtött, kutatott anyagokból publikálok. 1975 óta a Kárpát-medence népi hangszereit gyűjtöm szisztematikusan, de a Birinyi-gyűjtemény hangszereinek 20 százaléka a világ távolabbi térségeiből származik. Több mint ötven vándorkiállítást rendeztünk a kollekció legszebb négy–hatszáz hangszeréből idehaza, de eljutottunk Sevillába, Párizsba, Koreába, Moszkvába, Münchenbe, több határon túli városba is. A kiállításokhoz kötődő hangszerbemutató koncertekkel keltem életre a zeneszerszámokat, hangszerkészítő foglalkozásokat tartunk, és népzenei filmjeimből vetítünk. Jelenleg egy állandó kiállító- és közösségi teret keresek, ahol sokak örömére szolgálhatnak a gyűjtemény darabjai, a rajtuk megszólaló zene, hogy ne „holt kincsek legyenek a láda fenekén”, hanem örökségünk a ma élményével legyen a jövőnk alapja. 
– Mikor jött létre a csutorás tábor?
– 36 éve rendezzük meg minden év augusztus második hetében a Csutorás Nemzetközi Népzenei és Néptánctábort. Az ország közepére hozzuk a Kárpát-medence hagyományait. 1978-ban kezdtem a gyerekeket népzenére tanítani Táborfalván. A legtehetségesebb tanítványokból alakult vezetésemmel a Csutorás Együttes, amely 1983-ban a Ki mit tud? döntőjébe jutott. 1988-ban ezt megismételték, ami egyedülálló teljesítmény volt. A Népművészet Ifjú Mestere címmel rendelkező együttes tagjai zenekarvezetői képzés után együtteseket alakítottak, tanárai a csutorás táboroknak. Idén augusztus 1-8-ig Örkényben lesz a csutorás tábor. Népdaltanítás, népihangszer- és táncoktatás, 15 féle kézművesmesterség elsajátítása a lehetőség, gazdag kiegészítő programokkal, „parasztolimpiával, csutorás strandfesztivállal. Bácskából hívunk egy hétfős tamburazenekart. Koncertet is adnak és tamburás táncház is lesz. A tábor korhatár nélküli. Mi használtuk először a generációk közös élményét biztosító táborra a családbarát jelzőt.
– Milyen rendezvényre készül a közeljövőben?
– A gödi katolikus Búzaszem Iskola Platthy György Magyar Örökség Nevelési Szövetség konferenciáját szervezzük, Népművészet a nevelésben címmel. Vizsgáljuk, hogy a néprajzi és zenei hagyományt, annak elemeit hogyan érdemes az alap, közép- és felsőoktatásban élményszerűen átadni, alkalmazni. Bartók is a tiszta forrásból merítésre hívja fel a figyelmet, Kodály programot teremtett a zenei anyanyelvre épülő zenei oktatásra. Több mint húsz Kodály Intézet van a világban, például Kínában, Kanadában, Svájcban, Ausztráliában.
– Milyen volt a tehetséggondozás a korábbi évtizedekben?
– 1953-ban Farkas Gyula irányításával zászlót bontott a Rajkó-módszer. A tehetséges, hátrányos helyzetű gyerekeket összegyűjtötték, képezték. A mai 100 Tagú Cigányzenekar előtt mindenki kalapot emel, pozitív országmárka-hordozók. Hasonló, jó módszer az El Sistema is, amely a Rajkó-módszer után jóval később indult, de mégis ezt importáljuk, miközben vannak saját, jól működő, kipróbált koncepcióink. Szerencsés lenne a már létező, stabil hazai alapokra építeni, és azt kiegészíteni jó nemzetközi gyakorlatok elemeivel, és akár exportálni. A Csutorás tehetségprogramunk nagyon hatékony, mert minden évben térítésmentes táborozást, tanulást biztosítunk a Nemzeti tehetség program segítségével. Több Fölszállott a páva győztes is a mentoráltjaink közül került ki. 
– Miért fontos a hagyományőrzés?
– Ne a világot próbáljuk utánozni, hanem azt hangsúlyozzuk, hogy mi mit adunk a világnak. Győrffy István gondolatát követve azokat az értékeket, amelyekkel rendelkezünk, aknázzuk ki szeretettel, élményekkel. Tanítsuk meg saját hagyományainkat, értékrendünket is a felnövekvőknek, mert más nem teszi meg helyettünk. Ma már a multicégek is felfedezik a humán erőforrást, a közösség erejét. Dobó Istvánt idézve: a vár ereje nem a falakban vagyon, hanem az emberekben, a védőkben, a katonákban. A kreatív alkotókban, a dolgozókban, a közösség tagjaiban az összetartozás, a hagyomány, az identitás, a hit megvan, akkor sokkal nagyobb teljesítményre vagyunk képesek. Amikor történelmi mélypontra jutott az ország, mint például a tatárjárás után, a török uralom alatt. Mindig az emberi erőnkből, közösségből tudtunk megújulni. Ez igaz a közelmúlt és ma történelmére is.
– Hogyan látja az új Néprajzi Múzeum létrejöttét?
– Tíz évig muzeológus, gyűjteményvezető voltam. A Magyar Néprajzi Társaságban máig tag vagyok. A központi raktárépület, restaurátorközpont létrehozása a Szabolcs utcában rendkívül előnyös. A raktározás és a múzeum különválasztása azért nagyon fontos, mert sokkal kisebb helyen, koncentráltabban, hatékonyabban oldhatók meg a feladatok, mint például a restaurálás. Az Országházzal szemben található Kúria fenséges épülete nem múzeumnak épült. Hatalmas, díszes, szép, de kihasználhatatlan műemléki terek, amelyekben kiállításokat, koncerteket, bemutatókat, foglalkozásokat kellett tartani. A múzeum 150 éves történetében először adataik meg, hogy a szükséges funkciókhoz tervezett, testreszabott épületbe költözzön, amely háromszor nagyobb kiállítási teret, optimális feltételeket nyújt majd a közel 250 000 néprajzi tárgyat gondozó, Európában is meghatározó intézménynek. (Korábban a Néprajzi Múzeum iparcsarnokban, iskolaépületben, jogi kúriában működött.) Nagy lehetőség, amelyre a figyelem ráirányul. Turisztikai, pedagógiai szempontból is rendkívül fontos.
A múzeum fő feladata, hogy a régmúlt idők, paraszti, pásztor és nem írásos, mai közösségek tárgyait, szellemi kultúráját, folklórját, viseletét, társadalmát dokumentálja, gondozza, kutassa, szisztematikusan kiállítsa, publikálja, eljuttassa a szakmához, a nagyközönséghez, az oktatásba, a médiába.
A turista is arra kíváncsi, mi a jellegzetességünk, specialitásunk. A gazdag külföldi gyűjtésű anyagok bemutatása mellett hangsúlyosan figyelni kell arra, hogy saját jellegzetes hagyományainkat megismerhessék a hazai és külföldi érdeklődők. Az új múzeumban a kutatás feltételei is optimálisabbak lesznek. Mindig az érték a mérték szemléletet tartom fontosnak. Nagy a felelősségünk utódainkkal szemben! Értékteremtésre és értékközvetítésre lehet majd jobban használni ezt a múzeumot, ami óriási lehetőség a szakma számára, nagyobb ismeretátadás, élménylehetőség a közönségnek, a nyilvánosságnak. Nem csak a múlt közvetítése fontos, hanem a múlt ma aktuális, egyetemes értékeinek bemutatása az elsődleges, amellyel hatékonyan lehet megszólítani a közönséget, az utánunk jövőket.
Kelemen Miklós
Kiemelt képünkön Birinyi József két gyermekkel, kobozzal (Fotó: Lázár Nikolett)
