Keresztény Arábia: Jemen, a legvallásosabb arabok hazája
Jemennek kiemelt szerepe volt az arab kereszténység kialakulásában. A kereskedelem szempontjából földrajzilag stratégiai helyen fekvő Jemen birtoklásáért birodalmak szálltak harcba nem csak fegyverrel, hanem gyakran a vallás erejét felhasználva próbáltak politikai befolyást gyakorolni a legvallásosabb arab törzsek körében.
A 4. században jegyezte fel Tyrannius Rufinus latin szerzetes és egyházi író, hogy a Abesszíniában és a jemeni királyságban Máté apostol tette le a kereszténység alapkövét. Kaiszareiai Euszebiosz keresztény történetíró elmondása szerint a második legfontosabb személy, aki megalapozta a kereszténységet Jemenben, az egyiptomi Pentanus filozófus, aki a 2. században elhagyta Alexandriát, és misszionáriusként Dél-Arábia felé vette az irányt.
A korai évszázadokban a kereszténység a bizánci kereskedők közvetítésével a part menti településeken terjedt el. Nikiui János kopt püspök írása szerint csak Konstantin császár halála után egy keresztény szűz apácának köszönhetően vált ismerté Jézus tanítása, miután a jemeniek római földről elrabolták és fogságban tartották. Theoognosta apáca egy az Arab-félszigeten lévő ismeretlen kolostor lakója volt, akinek erős hite és erkölcsös élete megragadta az akkori jemeni királyt. Más jemeni források szerint a kereszténység széles körű elterjedése az indiai Theophilusnak köszönhetően a negyedik században következett be.
Al-Masoudi és Ibn Hisham arab történetírók jegyzetei szerint a 2. század folyamán megerősödött, majd a 3. évszázadban a judaizmust is fokozatosan kiszorította a keresztény hit az arab törzsek körében. Olyannyira, hogy Abd Kalal bin Mathoub jemeni arab király 273-ban a zsidó vallást elhagyta és áttért a kereszténységre.
Viszont az egyre erősödő etióp-bizánci befolyást ellensúlyozva a keresztény király utóda, Abu Karab Asaad jemeni arab király medinai zsidó rabbikat hozott országába, és visszaemelte judeaizmus mint államvallást. A zsidó hitet követő arab királyt népe követte, és nemcsak keresztény templomok, hanem pogány szentélyek is áldozatul estek az etióp-bizánci befolyás ellen fellázított jemeniek pusztításának. 
Jemen belső és külső viszályát kihasználva a perzsák szövetséget ajánlottak az ismét zsidó hitet követő arab hijmaritáknak, akik az 5. század végéig egy kivételével kizárólag zsidó uralkodót adtak Jemennek. Miután a Perzsia meggyengült a bizánci és etióp befolyás ismét megerősödött, a jemeni uralkodói osztály vallását is megváltoztatta. Nadzsran térségében felfedezett 6. század eleji templomban talált hijmaritákról szóló feljegyzésben Murthad bin Abdul-Kalal király neve, mint keresztény imahely építtetője szerepel.
Az 6. századi arab történetírók, köztük Al-Thaalabi és Al-Fauruz Abadi szerint a legtöbb jemeni király népével együtt keresztények voltak.
Szokorta szigetén élő jemeni klánok államvallásá nyilvánították a kereszténység egyik keleti ágát a nesztoriánus irányzatot. A térség többi részén élők főként az anti-khaldeókiai szír ortodox egyház tanításait követték aminek jemeni központja Nadzsran városa lett.
A jemeni és a szíriai kereszténység szoros kapcsolatot ápolt egymással. A szír ortodoxia nagyszámú követővel rendelkezett Jemenben. A szírek nemcsak papokat és püspököket küldtek a jemeni közösségeknek, hanem a szír-arámi írást is eljuttatták a térségbe, amit a kahtani és hamiri törzsek át is vették, ebből később fejlődőt ki az arab ábécé. A 6.század végére gyakorlatilag Jemen teljes népe leszámítva egy kis zsidó kisebbséget a keleti kereszténység valamelyik egyházához tartozott.
Birodalmak versengése a keresztény Jemenért
A keresztény közösségek megerősödésével a Bizánci Birodalom fokozottabb figyelmet fordított a térségre, amire a rivális abesszíniai Akszúmi Királyság is szemet vetett.
Az akszúmiak földrajzilag közelebb voltak, keresztény misszionáriusaik is erősebb befolyást bírtak a jemeni törzsek körében főleg, hogy délarab telepesek és a helyi kusita lakosság leszármazottjaiként kulturálisan is közelebb álltak jemeniekhez, mint az európai Bizánc.
Az etióp befolyás a 6. században vált komoly tényezővé Jemenben. Ekkor az egyik jemeni király, Dhu Nuwas úgy döntött, hogy szembemenve a keresztény Bizánccal és Etiópiával, valamint a szomszédos Ománt is meghódító zoroaszter hitet követő Újperzsa Birodalommal, a judaizmust vette fel abban a reményben, hogy megőrizze országa függetlenségét. A jemeniek többsége viszont megtartotta keresztény hitét, ezért a zsidó hitre áttért arab király üldözni kezdte a keresztényeket. Ibn Khaldun arab történész írása szerint a jemeni király húszezer keresztényt mészárolt le Nadzsran térségében. A népirtást még a Korán is megemlíti.
Ezután az etióp hadsereg a Bizánctól kapott flottával átkelt a Vörös-tengeren, és elpusztította a jemeni királyságot.
Ábraha etióp helytartó függetlenítette magát az anyaországától és fiaival együtt saját birodalmat épített fel, ami egészen Mekkáig húzódott. Az etióp megszállás ellen a jemeniek ismét Perzsiától kaptak segítséget, aminek eredményeként 575-ben a perzsák meghódították a területet. Jemenben a perzsa uralom fél évszázadon át tartott, majd az iszlám zászlaja alatt északról támadó arab törzsek meghódították Jement. A keresztények és a zsidók kisebbségbe szorultak és dzimmí státuszba kerültek.
Az iszlám elsöpörte a jemeni kereszténységet
Mivel Mekkától délre lévő arab törzsek többsége a kereszténységet követte, Mohamed próféta – hogy megnyerje magának a jemenieket – megállapodást kötött a nadzsrani keresztények vezetőivel. Az egyezmény szerint a jemenieknek el kellett fogadniuk az iszlám fennhatóságot, amiért cserébe szabadon gyakorolhatták vallásukat.
Viszont a próféta halála után Omar bin Khattab kalifa felrúgta az egyezményt azzal az indokkal, hogy az araboknak csak egy vallásuk lehet, így a keresztény törzsek válaszút elé kerültek: áttérnek az iszlámra, vagy kitelepítik őket.
A nadzsrani keresztények fellázadtak, de több csata után végül alulmaradtak. Többségük megmaradt kereszténynek, és a mostani Szíriába, Irakba, illetve az anatóliai hegységbe menekültek. Szíriában a mai napig is létezik egy Nadzsrannal azonos nevű falu, aminek lakossága keresztény ortodox.
Ennek ellenére kereszténység egészen a 13. századig létezett Jemen északi területein. A helyi források megemlítik I. Abram síita imámot, aki a keresztényeknek és a wahai zsidóknak ajánlott fel szövetséget, hogy zajdita hercegséget alapítson elszakadva a szunnita Omajjad kalifátustól.
Az Abbaszida-dinasztia idején a keresztényeknek jobb helyzete lett. Jemenben öt püspökséggel is rendelkeztek, aminek egyházi központja a szanaai püspökség. Végül a mamelukok vetettek véget a kereszténységnek miután meghódították Jement és lemészárolták a megmaradt több mint tízezer lélekszámú közösséget.
Marco Polo leírásában megemlíti dél-arábiai kereszténység utolsó várát Szokotra szigetét. Az olasz utazó szerint a szigetnek külön püspöke van, aki nem Rómának, hanem egy bagdadi pátriárkának felel.
A szokotrai nesztoriánusoknak egészen a 16. századig önálló államuk volt, majd a Mahrai Szultánság meghódította szigetet és az iszlámra kényszerítette a lakosság nagyrészét.
1737-ben a mochai kikötőbe tartó francia hajó Szokorta szigetén pihent meg. A hajó kapitánya meglepődve tapasztalta, hogy a sziget mélyén keresztény törzsek élnek, viszont hitbéli ismereteik hiányosak voltak, mivel egyházi vezetés nélkül évszázadokon keresztül a világtól elszigetelve éltek. 1800-ban a szélsőséges vahabiták megérkezésével a szigetről végleg eltűnt a kereszténység. 
A gyarmati időszak után újabb üldöztetés
A Közösségek Ádenben könyv szerzője szerint a jemeni városban jelentős számú indiai származású keresztények élnek, akik első templomukat 1854-ben építették egy kis vulkanikus dombra.
Nagy-Britannia 1839-ben gyarmatosította Jement, aminek következményeként Ádenbe ezrével érkeztek a külföldi vendégmunkások, köztük keresztények. A brit vezetés ezt kifejezetten támogatta azzal a céllal, hogy megváltoztassa a demográfiai arányokat, ami akkor a muszlim arab lakosságnak kedvezett. Brit fennhatóság alatt a 19. és 20. században a számos keresztény templom épült Jemenben. Az egyik leghíresebb részben Viktória királynő adományából 1863-ban épült, és az Ádenben állomásozó brit katonákat szolgálta. Miután Dél-Jemen 1967-ben elnyerte függetlenségét, a keresztény templomokat elkobozta a központi vezetés és csak 1993-ban – miután egyesült az ország északi és déli része – a ciprusi püspök közbenjárásának köszönhetően kerülhettek vissza egyházi tulajdonba azzal a feltétellel, hogy a keresztények egészségügyi intézményeket működtetnek a jemeni édesanyák és gyermekeik részére. 
A jemeni alkotmány szerint csak a muszlimok gyakorolhatják szabadon a vallásukat, a keresztényeket másodrangú állampolgároként kezelik. A 2015-ben kitört jemeni polgárháborúig is csak néhány keresztény templom még működött az országban. Az adeni Al-Tawahi negyedben található anglikán templom 1995-ös újra nyitása óta főként orvosi központként működött. A közelben egy baptista templom próbált misszionárius tevékenységet folytatni, kevés sikerrel, mivel a jemeni törvények az iszlám elhagyását halálbüntetéssel sújtja. Ennek ellenére 2010-es felmérést szerint egy év alatt több mint négyszáz muszlim keresztelkedett meg. 
A Pew Research Center adatai szerint a polgárháború előtt negyvenezer keresztény élt Jemenben, akiknek többsége indiai felmenőkkel rendelkeznek. Közösségeik ellen nemcsak a szélsőséges al-Kaida, hanem a mérsékeltebbnek számító síita húszik is követtek el atrocitásokat. 2016-ban azóta is ismeretlen fegyveresek törtek be az adeni Teréz anya házába, ahol tizenöt embert öltek meg, köztük az idősotthonban dolgozó négy indiai apácát. Az népirtástól tartva a Tamás apostol által alapított indiai szír egyház vezetése úgy döntött, hogy visszatelepíti az évszázadokon keresztül Jemenben élő hittestvéreiket. Ezzel Jemenben megszűnt az utolsó jelentős keresztény közösség.
Kassab Adonis
Kiemelt képünk forrása az Alaraby.co.uk.
