A Jóisten velünk volt – Interjú Baranyi László színművésszel

Baranyi László 1927. június 14-én született Budapesten. A 93 éves színművész életének főbb állomásairól, iskolaéveiről, a II. világháborúról, az Egyetemi rohamzászlóaljról és későbbi színészi életéről beszélt a Vasárnapnak. Családi fényképalbumából eddig publikálatlan, különleges fotókat is bemutatunk.

– Milyen családba született?

– A nagybátyám a spanyolnáthába halt bele. Thurzó Lászlónak hívták. A nagyszülők elhatározták, hogy utód nélkül nem maradnak, ezért 1903-ban született meg édesanyám. Ezért lettem László, az ő emlékére. Kiskoromban nagyon óvtak. Farkasréten laktunk. Az akkor még külterület volt Kelenföld és a Sváb-hegy között. Szinte úgy éreztem magam, mintha vidéken éltem volna. A Sas-hegyen nőttem föl, itt telt a fiatalságom. Nagymamámmal vasárnap mindig mentünk a templomba. Itt a Farkasréti temetőnél a II. világháborúban iszonyú harcok voltak, a sírok között lődözték egymást a katonák.

Baranyi László 15 évesen

– Hová járt iskolába?

– Az Érdi úti iskolába jártam a négy elemit. Fel volt adva nekünk a Miatyánk, én azóta imádkozom minden nap. Kacérkodtam is a gondolattal, hogy pap leszek. Tetszett a hitélet. A csongrádi Szent Imre Gimnáziumba kerültem, ami világi iskola volt, de minden vasárnap testületileg kivonultunk a misére. Gyönyörű szép templomunk volt. És nagyszerű tanáraink voltak. Miklós Róbert német–magyar tanárnak köszönhető, hogy színész lettem. Kiválóan tudott előadni, a mindene volt Arany János. Megszerettette velünk a verseket, mondákat. A színpad szerelmese lettem.

A csongrádi Szent Imre Gimnázium

– Milyen élményei voltak fiatalon?

– Akkor indult a magyar filmgyártás: Jávor, Csortos, Gózon, Szeleczky Zita, Muráti Lili, Lázár Mária, Bilicsi Tivadar, Sárdy János. Óriási nevek. Ami zsebpénzt kaptam, mozijegyre költöttem. Szerelmese voltam a magyar filmnek. Az internátusban is mindig voltak ünnepségek, a mi kis közösségünkben szavalgattam, és írtunk magunknak színdarabot. Nagy sikerünk volt.

Baranyi László karpaszományos tizedes, Egyetemi rohamzászlóalj

Jött a háború, és apám azt mondta, a család legyen együtt, és ekkor feljöttem Pestre. A Kossuth Lajos Felsőkereskedelmi Iskolába kerültem. Ott is érettségiztem 1946-ban, mert a háború miatt egy évet veszítettem. ’45-ben kellett volna érettségiznem, de akkor építettük az iskolát, mert hadikórház lett, és eléggé megdolgozták, szétbombázták a szovjet repülők. Beiratkoztam a Közgázra, de az nekem nagyon száraz volt.

– Hogyan került az Egyetemi rohamzászlóaljhoz?

– A csongrádi gimnazistákkal tartottam a kapcsolatot, összejöttem, találkoztam velük Budán. Ez az agybeteg Szálasi kiadta a parancsot, hogy minden 16–60 éves kor közötti férfi felkoncolás terhe mellett jelentkezzen katonának. Mi nem akartunk harcoló alakulathoz kerülni. Az Egyetemi rohamzászlóaljban azok az egyetemisták húztak katonaruhát, akik nem mentek Nyugatra. Mindenki nem hagyhatta el az országot.

Baranyi László 1945-ben a harcok szünetében

– Ki volt a parancsnok? 

– Sipeki-Balás Lajos hadiműszaki törzskari százados. Gyerekeket nem akart felvenni, de mi könyörögtünk neki. Azért nem állították később hadbíróság elé, mert négy munkaszolgálatost is fölvett, és azoknak még a családját is megmentette. Éltük a katonaéletünket, de nem vetettek minket be, Sipeki óvott minket.  

Baranyi László bajtársásával, Jánosi Jánossal 1945-ben

Miután Pest elesett, mi a 2. zászlóaljba kerültünk. Az 1. zászlóalj áttelepült Budára, a Rózsadombon nekik már veszteségeik is voltak, aztán a 2. zászlóalj is áttelepült az Áldás utcai iskolába. 48 óra szolgálat volt, be voltunk ásva a Törökvészi út–Vérhalom térnél. Szolgálat után a Margit körút 54.-ben Imre barátom édesanyjánál mindig kaptunk meleg ételt. Két nagy sláger volt: a mákos tészta és a vargabéles. Amit elénk tett, megettük. Épp Imrével voltunk akkor egy párban, mindig párosával mentünk az utcán, mert a nyilas járőrök egyike sem volt kint a fronton, hanem bent a városban: Katonaköteles embereket kerestek. Nekem Mauser puskám volt, a bajtársaimnak már német géppisztolyuk, irigyeltem őket ezért.

– Mit élt át fronthelyzetben?

– Amikor mentünk ki a frontra, Imre édesanyja mindig a homlokunkra egy keresztet rajzolt. Az Ady Endre utcánál kaptunk egy Sztálin-orgona-sort. Előttünk, oldalt robbant, mögöttünk és jobbra előttünk. Rögtön a földre vetettük magunkat, egy telefonfülke mentett meg a szilánkoktól. A Jóisten keze velünk volt. Nálunk, a csongrádiak közül csak két sebesült volt és két halott a tizenkettőből, magnak hatan maradtunk végül is. Ott voltunk egészen a visszavonulásig az Áldás utcánál, Pest eleste után (január 18.) még két hétig tartottunk magunkat. Február 2-án szakadt be a front a mi frontszakaszunkon. Tízszeres volt a szovjet túlerő.

Pihenőben a Rózsadombon Baranyi László és Jánosi János

Aztán jött a kitörés, azt hittük, hogy földrengés volt, olyan dübögés volt, és utána elszabadult a pokol. A világítórakéták bevilágították az eget, a tankágyúk zaját most is hallom.

– Mi történt Budapest eleste után?

– Kivezényeltek bennünket az oroszok a holttesteket összeszedni. A Széna térnél egymásra kellett tennünk őket tízesével. Borzalmas látvány volt a sok elesett katona és halott civil. Az volt az isteni szerencse, hogy nagy volt a tél. Megfagytak a halottak, ezért nem tört ki pestisjárvány a városban.

A Rózsadombnál Baranyi László és Jánosi János

– Hogyan viselték magukat a szovjet katonák a győzelmük után?

– A lányokat a szén között, a pincében bújtattuk a Margit körút 54.-ben. Az oroszok nem találták meg őket, csak öregasszonyokat, és dühükben agyon akartak engem lőni. Szőke voltam, németnek néztek. 1945 februárjában, a 72 órás szabadrablás idején történt. A fejemhez szorították a fegyvert.

Azon tanakodtak a szovjet katonák, hogy a pincében vagy az utcán lőjenek-e agyon.

Egy pozsonyi magyar lány eljött meglátogatni a nagynénjét, beszélt szlovákul. Ő is elrejtőzött itt, de egy kiáltással felfedte magát, hogy engem megmentsen. Azt kiabálta, hogy sztudent! Este vitték el a szovjetek, hajnalban hozták vissza. Nyolcan mentek át rajta. Iszonyat, hogy mit csináltak ezek. Ide egy ázsiai horda jött be. Borzasztó nemibetegségeket is terjesztettek. Iszonyú emlékeim maradtak meg.

A Margit körút az ostrom után

Egy hivatásos örömlány mentette meg a pincét, mondta, hogy megmenti a házat, de nem a martalócokkal ment el, hanem egy tábornokot fogott ki magának. Minden nap hintóval jött érte a tábornok. Utána a parancsnok őrséget állított a ház elé.

– Elvitték a háború után is katonának?

– 1948-ban bevonultam a „demokratikus” hadseregbe. Nagyon jó sport- és kulturális élet volt. Ott kezdem el futni. 1500 métert, később jött a gátfutás. A sportszázadhoz kerültem. 1952-ben sikerült leszerelnem. Úgy kerültem a Színművészeti Főiskolára, de „izgatás” miatt másodévben kizártak. Az akkori főigazgató az ÁVH-nak akart átadni. Elkerültem ’54-ben a Rózsahegyi Kálmán színitanodába. Sztankay István, Mécs Károly, Hofi Géza, Koncz Gábor, Zana József, Fodor Zsóka járt oda. Sas József tanársegéd volt, akivel testi-lelki jóbarátságba kerültünk.

– Mi történt ’56-ban?

– Megnősültem. A tanodából az egyik kolleginát, Havas Gizellát választottam. A forradalom idején a New York-palotát védtem, ott volt a mi ellenállási gócunk. Az Igazság című lap szerkesztőségét védtük, igazolt nemzetőr voltam és vagyok. Az ottani harcokat is megúsztam egy légnyomással. Kilőtték alólunk a palotát, ezért november 7-én vagy 8-án felszívódtunk. Örültem, hogy éltem. A forradalom leverése után Pesten bujkáltam az akkori feleségem nagyszüleinél, megúsztam a felelősségre vonást. Akik tudták, hogy fegyvert fogtam, azok nem jelentettek fel. Elterjesztettem, hogy beteg voltam ’56-ban. Pedig sokszor akartak lebuktatni provokátorok.

Nemzetőr igazolvány 1956-ból

– Miként nézett ki a pályája később?

– A Déryné Színházhoz mentem, elszerződtem Kaposvárra, onnan Pécsre, Szolnokra, majd Kecskemétre, a Mikroszkóp Színpadra, onnan a Nemzeti Színházba. Az egy csoda volt: Kállay Ferenccel, Agárdy Gáborral, Sinkovics Imrével élmény volt játszani. A Csíksomlyói passióval bejártuk fél Európát, hat éven át játszottam benne. 1987-től dolgoztam újra a Mikroszkóp Színpadon, ekkor már Sas József volt az igazgató. Aztán jött a Família Kft. kilenc éven át. Két évig szabadúszó is voltam. Aradszky Lászlóval léptem fel.

Minden egyes döntésemnél éreztem a Jóisten segítségét.

Nyugdíjas koromban is tovább játszottam Sas Józsefnél. Összesen 35 évet töltöttem a Mikroszkóp Színpadon szakaszonként, a Sas-kabaréban is még hat évet együtt dolgoztunk. Közben elszállt az élet.

Baranyi László 2018 novemberében

– Hogyan győzte le a koronavírust?

Szörnyű volt, amit átéltem. De sokan imádkoztak értem. A Kassai téri templomba járunk. Nagy hálával gondolok az orvosokra és a nővérekre.

A színművész otthonában. A képek forrása Baranyi László családi fotói

– Mikor ismerte meg Klárát, a feleségét? Van gyermeke, unokája?

– Mostani feleségemmel negyvenéves korom óta vagyok, nagyszerű személyisége van, csodálatos asszony. Ő is Rózsahegyi Kálmán színitanodájába járt. Egy lányom van, Zsuzsanna, aki zenetenár, 1970-ben született, és egy lányunokám, Kamilla, aki 2004-ben. Egyházi iskolába jár, a televíziós munka érdekli. Kicsi korától kezdve számtalan rendezvényen, tévéadásban léptünk fel együtt.

Kelemen Miklós