Egy kanapé beárazta Nyugat-Európa méltóságát
Feministák vonták kérdőre Charles Michelt. Az Európai Tanács elnöke rosszul alszik az ankarai eset óta. Michel az EP előtt is bocsánatot kért. Csak úgy sorjáznak a szalagcímek azt követően, hogy a Recep Tayyip Erdoğan török elnökkel való találkozójukkor – amin Michel is részt vett -, a bizottság elnökének, Ursula von der Leyennek nem jutott szék. Mármint frankón, nem úgy kell elképzelni, hogy a megfelelő szépségű vagy díszítettségű bútordarab hiányzott, hanem ahogy arról már mindannyian értesülhettünk, tényleg nem tudott leülni von der Leyen. És bár utálom a kifejezést, de a szekunder szégyen felejthetetlen emlékeivel vértezett fel mindannyiunkat. Ízléstelen és udvariatlan cselekedet volt? Nyilvánvalóan. Nélkülözte az európaiságot? Hát persze. Nyílt színen alázták meg az unió kvázi vezetőjét? Kétség sem férhet hozzá.
És ezek után Michel alvási szokásai persze csorbát szenvedhetnek, de a minimális tisztesség megőrzése végett talán nem ártott volna ott helyben felpattannia. Tiltakozhatnak a feministák, de feltehetjük a kérdést, hogyan jutottunk el odáig, hogy a Kelet tétovázás nélkül megteszi ezt a Nyugattal. És nem azért, mert éppen olyanja van. Még csak a híres, sokszor idézett keleti önkény miatt sem tennének így. Azért teszik ezt, mert megtehetik velünk. (És csak eddig voltam hajlandó többes szám első személyben beszélni.) 
Nyugat-Európa gyáva, szolgalelkű, minden korszellemnek azonnal lefekvő, újabban térdelő konglomerátum. Csak meg kell mutatni, hogy éppen hol, kinél, miért kell pitizni, Nyugat-Európa nem késik ellátni a feladatát és senki sem marad szárazon a szapora nyelvcsapások következtében.
Egy kanapé megmutatta, hogy mit gondol rólunk a világnak azon része, amelynek némi agya még maradt. Mert Erdoğanra és Putyinra sok mindent lehet mondani, túlzottan védeni sem érdemes őket. Azzal azonban nehéz vitatkozni, hogy ha nem is mindig a demokratikus, jogállamisági normáknak megfelelő módon, de saját népük felé mégiscsak a normalitást képviselik. Sokkalta inkább, mint az ellenzékük.
Nem teljesen tiszták a választások Oroszországban? Meglehet, túlzottan nem érdekel. Az viszont meggyőződésem, hogy egy Helsinki- és TASZ-féle sztenderdeknek megfelelő voksoláson is bőven behúznák az oroszok az atyuskájukat.
Törökország esetében ennél is kisebb a demokratikus deficit, elvégre én még nem hallottam olyan diktatúráról, ahol a legnagyobb városokat az ellenzék irányítja. Újfent nem kell annyira fényezni sem őket, de halkan és sokadszorra megint felteszem a kérdést: amikor azt halljuk, hogy Magyarországról miket mondanak akár Nyugat-Európában, akár a tengerentúlon, cukrozzák a semmit a kamu diktatórikus dumákkal, akkor csak eszembe jut, hogy más ország esetében talán nem lehet, hogy ugyanaz a sajtó és ugyanazok a szervezetek, ugyanakkorát hazudnak, mint esetünkben?
Az a kanapé, ott, Ankarában, bombasztikus jelképe mindannak, amivé Európa lett. Mert Európát már bárki a sarokba ültetheti. És erre Európa hápog, hebeg-habog, de tudomásul veszi.
Akivel ezt meg lehet tenni, azzal megteszik
Vezetőink fejében talán az lebeg, hogy ezt is megérdemlik. Vagy valami teljesen más, annyira mindegy. Akit nyílt színen ennyire meg lehet alázni, azzal kapcsolatban nem az indokait keresed, hanem szomorúan tudomásul veszed a látottakat.
Persze, ez egy hatalmi játszma is a világnézetin túl. A kérdésem annyi, hogy Európa ezekben a játszmákban miért bukik rendre el? Miért veszik fel nyugati politikusnők muszlim országokban a megfelelő ruhaviseletet, hol maradnak ilyenkor a feminista jogok? Miközben ugyanezen politikusnők hazai körülmények között a szekularizáció legnagyobb harcosai. Otthon keménykednek, de a valóban kemény országokban már csicskulnak.
Nem gondoltam volna, hogy 2021-ben egy egyszerű bútordarab mutatja meg, mit gondol Európáról, a nagy, nyugati civilizációról a világ épelméjűbb fele, de végül igazuk van. Akivel ezt meg lehet tenni, azzal hatalmi szempontokat nézve meg is kell tenni. Aztán majd olyan jókat fognak róla vitázni az Európai Parlamentben!
