Petrás Éva: Életrajz oldalfényben
Három történelmi szereplő, két idősík és egy közös cél, a magyar katolikus egyház jövőjének szolgálata jelenik meg Kálmán Peregrin OFM új könyvében, amely a legújabb források felhasználásával és történeti diskurzusba emelésével bővíti és árnyalja tudásunkat a Vatikán keleti politikájának a modus vivendi, illetve az Ostpolitik címszóval jelzett szakaszairól: az 1945–1948 közötti időszakról és az 1960-as/70-es évekről.
A kötet tehát II. világháború utáni történelmünknek azokat az egyháztörténeti szempontból egymástól nem független, sajátosságaiknál fogva azonban szinte külön korszakokként is kezelhető éveit állítja egymással párhuzamba, amikor nemcsak a helyi egyház, hanem a világegyház szintjén is felmerült, hogyan, milyen feltételekkel, milyen kényszerítő körülmények figyelembe vételével és kompromisszumokkal lehetséges bármilyen konkordatárius politika kialakítása egy, a szovjet érdekszférába csúszott ország katolikus egyháza, az uralkodó ateista államhatalom és a Vatikán között.
És egyáltalán: elgondolható-e ilyesmi.
A kötet címében megidézett Mindszenty József bíboros, hercegprímás, Tomek Vince piarista generális és Barankovics István kereszténydemokrata politikus hármasából a történeti emlékezet elsősorban Mindszentyt és Barankovicsot tartja számon. Tomek Vincéről azonban talán a külföldön leélt évtizedek okán, talán Tomek személyes döntése következtében is, hogy kimaradjon a magyarországi egyházpolitika fősodrából és játszmáiból, a piarista rendtörténet és a II. Vatikáni Zsinat története iránt érdeklődő szűkebb nyilvánosságon túl csak keveseknek volt mélyebb ismeretük.
Így ez idáig Tomeknek az egyházi diplomácia háttérmunkásaként játszott szerepe sem került a szisztematikus vizsgálódás középpontjába. Igaz, számottevő történeti források nélkül erre sokáig egyébként sem lett volna lehetőség. Ez a helyzet azonban Tomek Vince római irathagyatékának hozzáférhetővé és kutathatóvá válása révén megváltozott, s amint Kálmán Peregrin kötete is bizonyítja, a hagyaték gazdag forrásbázist nyújt mind a Tomek Vince életét megismerni kívánók, mind pedig a Vatikán keleti politikája iránt érdeklődők számára, hiszen amint a szerző joggal írja, Tomek személyi archívuma „e korszak római árnyalatát” is híven megőrizte.
Kálmán Peregrin munkája tehát – miközben egyháztörténet-írásunk Tomek Vince életével és tevékenységével kapcsolatos hiányosságát is igyekszik pótolni – mégsem pusztán életrajzot nyújt át olvasóinak: Mindszentynek és Barankovicsnak már rögtön a címben való szerepeltetésével a piarista generálist olyan erőtérbe helyezi, amely Tomek életét elsősorban a velük való kapcsolata, a hozzájuk fűződő viszonya révén láttatja, és sokoldalú tevékenységéből e könyv erejéig ezt a szálat fejti fel.
Ám amennyire szűkíti a vizsgálódás optikáját a Tomek-életművön belül ez a tematika, annyira tágítja is a perspektívát a többszereplős nézet, hiszen így a szereplők között olyan interakciók megragadása is lehetségessé válik, amelyek egy szólóéletrajzban nehezen kaphatnának helyet.
A kötetet olvasva így nemcsak Tomek életét, illetve életének egy vonulatát követhetjük nyomon, és nemcsak a történész szerző római forrásfeltáró munkájának érdekfeszítő történetét ismerhetjük meg, hanem főként Tomek és Barankovics kapcsolatának és Mindszentyre vonatkozó nézeteinek rekonstruálása révén végigkísérhetjük az egyházpolitika alakulását is 1945, majd 1956 után.
Így azonban – mint kortársai közül nagyon sokak esetében – Tomek személyét a bíboros-prímáshoz való viszonyának prizmáján keresztül, mintegy oldalfényben látjuk, s ezért a kötet eredményei is – egy ideálisan elképzelt Tomek-életrajzhoz való masszív hozzájárulásukon kívül – minden bizonnyal a Mindszenty-kutatás számára hozhatnak leginkább újdonságot. S talán ez is volt a kötet egyik célja. Úgy is fogalmazhatunk, hogy könyvében Kálmán Peregrin nemcsak Tomek Vince biográfusa lett, de kicsit Mindszentyé és – ugyancsak Mindszentyhez való viszonya bemutatása által – érintőlegesen Barankovics Istváné is. Ezt a benyomást erősíti a Tomek-hagyaték forrásbázisából történt válogatás szempontrendszere: a szerző elsősorban Tomek naplóbejegyzéseinek Mindszentyre és a Mindszenty-kérdésre vonatkozó részeit, valamint a szintén az ő hagyatékában megőrzött, Barankovicstól származó dokumentumokat használta fel.
A források feldolgozásával és néhány kiemelten fontos forrás közlésével azonban arra is kísérletet tett, hogy egyúttal a Vatikán keleti politikájával kapcsolatos dilemmákat is újragondolja. Így a többszörös életrajz a források diskurzuselemzése által egy, a magyar egyház működésének nagykontextusát a maga összetettségében bemutató panorámaképpé szélesedik – ám ezt a képet mindvégig együtt nézzük római ciceronénkkal, Tomek Vincével, hiszen elsősorban az általa gyűjtött forrásokból építkezik a mű.
Tomek nem csupán a Vatikán keleti politikájának magyar szürke eminenciása volt, hanem az egyházi diplomáciának egy olyan, jelentős informális befolyással bíró szereplője is, akit a magyarországi egyházpolitikai viszonyokkal kapcsolatban elfoglalt tartózkodó álláspontja, ugyanakkor személyes nyitottsága, intelligenciája és szívélyessége, valamint római honossága megbízható referenciaszeméllyé tett mindazok számára, akik Magyarországról vagy a magyar emigrációból Rómába érkeztek.
Az előzőleg magyarországi tartományfőnökként működő Tomeket 1947-ben választották meg a piarista rend generálisává, amely pozíciót két évtizeden keresztül töltötte be, de egészen késő öregségéig tevékeny maradt. Az évtizedek során így a magyar egyházi ügyeknek hol csendes, hol aktív, ám mindig reflexív kísérője lehetett. De nemcsak kortársainak állt rendelkezésére, hanem az utókornak is dolgozott: gyorsírással naplót vezetett – amelyet nyugalmazása után átírt – és dokumentumokat mentett. Idős korában saját archívuma gondozásával volt elfoglalva, így irathagyatéka saját bevallása szerint is „jó forrás lehet egy magyarul tudó kutató számára – akár ha rendtörténetről van szó, akár ha a magyar egyháztörténelem egy része iránt érdeklődik” (15. old.).
Tomek méltán tekinthette archívumát forrásértékűnek, hiszen hozzá került többek között Barankovics István halála után az a mégoly töredékes, mégis páratlan dokumentumcsoport is, amelyet Barankovics özvegye, Stern Lívia meg tudott menteni a pusztulástól. Történettudományi szempontból a Kálmán Peregrin által feltárt források legfontosabb hozadéka is a Barankovics-féle dokumentumokból ered, miközben Tomek naplói és Barankoviccsal való levelezésének bemutatása átvezet Tomek Ostpolitikban játszott szerepének és személyes döntéseinek dokumentálásáig, amely viszont nem csupán egy eddig hiányzó életrajz bizonyos fejezeteként értelmezhető, hanem egy korszak gondolkodásmódját és belső feszültségeit is hitelesen rögzíti. A kötet így több szempontból fontos hozzájárulás a korszakról alkotott történeti tudásunkhoz.
A Barankovicstól származó iratok tanúbizonysága szerint az 1949 óta emigrációban élő kereszténydemokrata vezető az 1960-as évekre is megőrizte politikusi aktivitását és szívügyének tekintette Magyarország és a magyar katolikus egyház javának előmozdítását. Tette ezt egyre nehezebb körülmények között azokban az években is, amikor az emigráció megosztottsága már eltagadhatatlan működési nehézséget jelentett számára. A kötetben közölt dokumentumok segítségével és a szerző értelmezése által végigkövethetjük azt a folyamatot, ahogyan az 1945–1949-es időszakban még Mindszentyvel több politikai kérdésben összeütköző, de legalábbis különvéleményt megfogalmazó Barankovics számára az ötvenes években és főként az 1956-os forradalom és szabadságharc leverése után Mindszenty már a rab nemzet szimbólumává és szószólójává vált.
Méltatlan helyzetének orvoslását és a körülötte kialakult, prolongált egyházpolitikai, illetve külpolitikai feszültség megoldását Barankovics a Vatikán számára összeállított elemző szempontrendszerrel kívánta elősegíteni egy Pro memoriában, amelyet 1962-ben Tomek Vince segítségével fogalmazott meg és juttatott el a vatikáni Államtitkárságra, és amely a kialakult helyzet értelmezésén túl az Egyesült Államok – Barankovics második hazája és emigrációjának színhelye – Mindszenty-kérdéshez való viszonyulását is igyekezett összegezni.
Ő maga többször járt Rómában, így a Vatikán álláspontjának alakulásáról első kézből szerezhetett információkat Tomek révén is. Ezekben az években ugyanis Tomek Vince „szobája egyfajta infoközpont volt Rómában”, és különösen 1956 után, majd a II. Vatikáni Zsinat időszakában a Szentszék, az Egyesült Államok és Magyarország közti kommunikáció egyik csatornájává vált (vö. 113. old.). Ezt bizonyítja az itt megfogalmazásra került Pro memoria is, amely Kálmán Peregrin megállapítása szerint érdemben járult hozzá ahhoz, hogy „a magyar főpapok XXIII. János pápával való két találkozása közötti időszakban a Mindszenty-kérdés hangsúlya a humanitárius kérdés területéről a politikai kérdés területére került át”. Maga a beadvány pedig „talán az első olyan dokumentum, amely reális, méltányos és változás felé mutató alternatívát kínált a katolikus egyház egésze számára a kelet-európai diktatúrák világában” (75. old.).
Az ez idő tájt megkezdődő és az 1964-es magyar-szentszéki részleges megállapodáshoz vezető tárgyalások vonatkozásában a Tomek-hagyaték Barankovics-anyagaiból Kálmán Peregrin által feltárt forrás alapján joggal vélelmezzük, hogy Barankovicsnak aktív szerepe lehetett a Vatikán tárgyalási pozíciójának kialakításában. Kutathatóvá válásuk után ezt minden bizonnyal további vatikáni dokumentumok is megerősítik majd.
A Pro memoria tartalmi elemeinek kidolgozását segítő és útját az Államtitkárság felé egyengető Tomek egyházdiplomáciai közvetítő szerepe azonban nemcsak emiatt nem maradt észrevétlen, hiszen a II. Vatikáni Zsinatra érkező magyar püspökök vendéglátójaként sok szálat mozgatott és tartott kézben. Így szinte természetes, hogy már magyar egyházi körök is kapacitálták aktív egyházpolitikai szerepvállalásra, sőt bedobták nevét, mint egy Mindszenty után lehetséges prímásjelöltét, vagy szentszéki vizitátorét. Ám a korszak rendes működési elvei szerint így a magyar hatóságok – az Állami Egyházügyi Hivatal és az állambiztonság – látókörébe is bekerült. Tomek azonban elutasított minden személyét érintő spekulációt és Magyarországra sem látogatott el, nehogy megkörnyékezzék: sem főpapi részről, sem állami részről nem engedte magát becsábítani a magyar egyházpolitika színpadára. Megmaradt egyéb feladatai és szürke eminenciás szerepe mellett, s így megtalálta azt a királyi utat, amelyen egyszerre maradhatott hiteles, tiszta és egyúttal tevőleges támogatója a magyar egyház ügyének.
Lehetséges ugyan, hogy főként az 1940-es évek vége felé Mindszentytől eltérően ítélte meg a magyar helyzetet, de sem akkor, sem az 1960-as-70-es években nem engedte, hogy úgy hozzák játékba nevét, hogy az akár Mindszenty ellenében is felhasználható legyen. S ezzel nemcsak magát védte. Tomek magyar egyházpolitikával kapcsolatos visszafogott álláspontjának kialakulását Kálmán Peregrin szakszerűen és érdekfeszítően tárja fel, a forrásokat úgy szólaltatja meg, hogy ezáltal Tomek személyiségvonásait és gondolkodásmódját engedi érvényesülni, azokhoz nem előfeltevésekkel közeledik.
Mindebből nyilvánvaló, hogy Tomek Vince önálló aktora volt az Ostpolitik időszakának, s minden bizonnyal ezt támasztja majd alá egy kimondottan rá vonatkozó életrajzi monográfia is, amely kiléptetheti őt abból a félárnyékból, amelyet tulajdonképpen talán nem is Mindszenty árnyéka vetít rá, hanem a napjainkig nyugvópontra jutni nem tudó Ostpolitik-értelmezés. No és az a több évtizedes lemaradás, amely a kutathatóság és a szétszakítottság miatt számos, emigrációban élő magyar – vagy ahogyan Tomek mondaná: hungarus tudatú – jelentős személyiség történelmi emlékezetének sorsa. Ezen életrajzi monográfia megszületésére azonban még várnunk kell.
Kálmán Peregrin kötete azonban addig is úttörő jellegű marad, mivel az első fontosabb történetírói teljesítmény, amely Tomek Vince hagyatékát beemeli a történészdiskurzusba. Munkája ezért a továbbiakban megkerülhetetlen mind a kötet címében megidézett szereplők életrajzírói, mind az Ostpolitik témájának kutatói számára.
Petrás Éva
Kiemelt kép: XXIII. János pápa a piarista rend vezetőivel. Balról a harmadik Tomek Vince. Forrás: Piarista Múzeum fényképgyűjteménye
