Önszuggesztió és hit
Az önszuggesztió egy hasznos dolog, akkor, amikor hirtelen nincsen más eszköz a kezünkben, és szükségünk van arra, hogy kijöjjünk egy helyzetből, vagy egyedül győzzünk le egy félelmet, nehézséget. Ám, gyakori használata bizalmatlanságot szülhet még saját magunk felé is! Egy idő után már szüntelen együtt fog járni azzal az emlékkel, hogy sokszor mondtam már magamnak: „jó lesz!” – és nem lett jó. Vagyis, hogy a magam szavában sem bízhatok.
Sokan így látják a vallást is! Ha eléggé nagyra nő a szorongásod, vagyis a létedért való aggódás, akkor kitalál neked a feletteséned egy istent, aki gondoskodik, megvéd téged. Persze, a saját belső zavaraidnak megfelelő egyéniséggel: vagy sokat vár majd el tőled, vagy meg lehet vele alkudni, vagy éppen elérhetetlen és behajtó lesz veled szemben.
És valóban! Egyszer egy ezoterikus „gyógyítóval” beszélgettem. Arra voltam kíváncsi, vajon hogyan dolgozza fel azt a tényt, hogy nem használ a módszertana.
Hamar megkaptam a választ: „Amikor meggyógyítunk valakit, akkor, mivel sajnos még a negatív energiák gyökere benne van, ezért mire hazaér, már ismét visszavonzotta a bajt. Így, ugyan meggyógyítottam, de hiába, mert visszaszerzi a betegséget. Tulajdonképpen arra jöttünk rá, hogy a dolgok gyökerével kell foglalkozni!” – Azt hiszem, az ezotéria lassan felnő a pszichológia alapszintjéhez…
Kezdődik a nagyhét. Visszaemlékezünk egy olyan eseménysorozatra, amely átszövi a történelmünket. De vajon, nem önszuggesztió-e, hogy Jézus valóban Isten Fia volt, és valóban megszabadított a bűneimtől és a haláltól? Néhány alapvető kérdést, röviden fel kellene tennünk!
Teremthet-e nála nagyobbat bárki a világban? Mondjuk egy kő, tud-e életet teremteni? Illetve egy élő, tud-e személyiséget kimunkálni magában? – Ezekre semmi bizonyítékunk nincs, hogy valaha valami képes lett volna.
A tudomány mai állása szerint a létszintek nem átugorhatóak. Egy kozmikus, személytelen erő nem tud személyt teremteni. Nem tud válaszolni egy hívásra. Az csak a megfelelő hatásokra fog szükségszerűen reagálni. Hamárpedig mi személyek vagyunk, szükségszerűen kell, hogy legyen oka annak, hogy ez így kialakult.
Tudományosan már csak annyi kimondható: nem oktalanság feltételezni, hogy kell legyen egy teremtő személy, Aki a világunkat és benne minket létrehívott. A tudomány itt meg kell álljon.
Hosszú lenne végig menni az üdvtörténeten! Legyen az elég, hogy, ha szabad akaratot kaptunk, akkor az magában hordja a visszaélés, vagyis a bűn lehetőségét is. Ha van bűn, de Isten szeret minket, és nem akar lemondani rólunk, akkor szükségszerű, hogy milyen úton kezelje ezt Isten. Persze, attól még a szabad döntése és a szeretetének a következménye, hogy ezt az utat végig járja értünk! De az út adott. Az igazságot ki kell békíteni a szeretettel. Ez a szeretetben született út a nagyhét története. Mi ebben hiszünk.
Amikor a vírus, a veszteségek, a fájdalmaink próba alá vetik a hitünket, mérlegre kerül, vajon önszuggesztió volt-e, amibe kapaszkodtunk! – Persze, mi hívők is tudunk ilyet gyártani az igaz hitünkből: pl. azzal, hogy Istent a jólétem szolgájává szeretném silányítani.
Jézus egészen másról beszél! Azt mondja, hogy ha a tanítványai akarunk lenni, fel kell vállalni a keresztünket. Hogy nem önmagunk szuggerálásával, vagy másoktól kapott, instant boldogsággal kell elterelni a figyelmünket, hanem éppen a kereszt felvállalásával érhetjük el a legfőbbet: a Vele való kapcsolatunkat. Ez a kapcsolat pedig, magával az Élettel köt össze minket. Mi, keresztények abban hiszünk, hogy Jézus kereszthalála és feltámadása valóban megtörtént.
Szent Pál azt is kifejti, hogy a nélkül, hogy ez valóság lenne, minden embernél szánalomra méltóbbak lennénk… De ne értsük félre! A hitünk nem azt tanítja, hogy jó megfelelni Istennek, mert akkor feltámadsz a halálból, hanem azt, hogy Istennel érdemes és jó személyes kapcsolatban lennünk, mert Ő szeret minket és odaadta az életét értünk! Persze, ettől fogva, ha Vele élsz, örökké is élsz, fel is támadsz, de ez már egy pozitív mellékhatása a lényegnek: a helyreállított Istennel való szeretetkapcsolatnak.
Molnár Miklós
A szerző korábbi írásait itt olvashatja.
