Az egyház katolikus – politikai jelző nélkül
„Az a súlyos harci helyzet, hogy azok a kérdések, amelyek kapcsán a konzervatív politikai közösség a kereszténységgel egy platformon áll, nem konzervativizmus és liberalizmus, hanem kereszténység és pogányság kérdései” – állapítja meg a szerző, aki Robert Sarah bíboros, az Istentiszteleti és Szentségi Fegyelmi Kongregáció prefektusának napokban történt nyugdíjazásának egyházi körülményeit vizsgálva jut el erre a következtetésre.
Kijelenti: „Hogy a magzatgyilkosság legális-e, hogy a homoszexuális aktus (nem a hajlam!) bűn-e, hogy válni, félrelépni, lopni, ölni szabad-e, az egyház részéről nem belső vita során kikristályosodó politikai pozíciók, hanem a katolikus tanítás részei.
Az ember vagy elfogadja ezeket, vagy nem – utóbbi esetben ne vallja magát katolikusnak.”
Ezzel a tanítással egyetérthet egyik vagy másik oldal, ám az egyház nem simulhat semmilyen politikai erőhöz, hiszen éppen a dogmák el nem múló képviselete a feladata. „A dogma nem halad a korral, nem arra tartják. Az, hogy a kor a dogmához hogy áll, a kort minősíti, nem a dogmát” – szögezi le Kohán Mátyás.
Ebből következik, hogy
az egyház a politikai színtéren sem konzervatív kampánygépezet, ha ugyanis az, akkor nem egyház
– gondolhatunk itt például az amerikai konzervatívok viszonyulására a halálbüntetéshez vagy a szabad fegyverviseléshez. Ezért nem is helyes politikai harcmezőre küldeni az egyházat: „gyilkos tévedés a kultúrharc részeként tekinteni a katolikus egyházra, >>liberális<< meg >>konzervatív<< szereplőket azonosítani”.
„Ha Sarah bíboros működése és távozása üzen nekünk bármit is, az az, hogy pusztuljon végre az Anyaszentegyházból a kultúrharc, s egye a fene messzire ezt az avignoni, hittestvért hittestvér ellen fordító mocsarat! Ha egy egyházi vezető leírható a katolikusnál bármivel politikaibb jelzővel, konzervatívként, progresszívként, marxistaként vagy akárhogy, az út rossz. Ez biztos. Hogy az egyházi vezető rossz-e, az majd kiderül ott, ahol mindenről lehull a lepel” – mutat rá a cikk.
