Hingyi László halála után felesége rendezte sajtó alá Budapest ostromának monumentális anyagát
– Nemrégiben jelent meg Hingyi László Budapest ostroma című művének harmadik, befejező kötete. Ön szerkesztőként is aktívan részt vett a könyvek létrehozásában. Mit érez most, hogy férje hatalmas műve végre elérhetővé vált mások számára is? – Először is nagyon boldog vagyok, hogy férjem, Hingyi László több mint négy évtizedes kutatási eredményei és az általa gyűjtött források megjelenhettek. Életében mindig csak gyűjtött, ez volt a szenvedélye – hosszan tartó betegsége sajnos megakadályozta abban, hogy ezeket a forrásokat összegezhesse. A Budapest ostroma három kötetéből azonban az érdeklődők most már megismerhetik az általa fáradtságos munkával összegyűjtött dokumentumokat.
A forrás-együttes nagyságát mutatja, hogy a megjelent kötetek bő 1600 oldalon sorakoztatják fel az ostromról szóló legkülönfélébb adatokat. 
– Nagy munka lehetett a kötetek összeállítása.
– Valóban az volt. Az elmúlt évek nagyrészt a férjem munkájának a rendezésével teltek. Jegyzetei, interjúvázlatai megközelítőleg két és fél folyómétert tettek ki… A feldolgozásban nagy szerepet játszott két – a témát ugyancsak kutató – fiatalember, Tóth Gábor néprajzkutató és Mihályi Balázs térképész. Óriási lendülettel és ernyedetlen szorgalommal kezdtek neki férjem hagyatékának kategorizálásához, legépeléséhez, végül pedig a kötetek megszerkesztéséhez.
– A férje nagyon kitartóan kutatta ezt a témakört. Vajon miért foglalkozott ennyit az ostrommal?
– Fiatal fiúként személyesen élte át a háborús eseményeket, melyek lelkileg nagyon megérintették, mondhatni, fogva tartották. Csak egy példát említenék: az ostrom alatt, a Bocskai úti házukba német katonai egységek települtek, számos fiatal katonát is beszállásoltak hozzájuk. A férjem és a házban tartózkodó fiatal fiúk a besorozott kiskatonákkal hamar barátságot kötöttek. Büszkén mutatták meg nekik a fegyvereiket, ruházatukat, jelvényeiket.
Az elhúzódó harcok során ezek a fiatal német katonák is be voltak vetve, napról napra kevesebben tértek vissza közülük, végül pedig mind elestek.
Egész életében valahogy válaszokat keresett – hogyan és miért vált a székesfőváros hadszíntérré? Mi okozhatta a több tízezer ember nyomorát és gyászát? 
– A hadtörténeti érdeklődése volt a döntő?
– Igen, borzasztóan érdekelte ez a fajta megközelítés, illetve a különböző harci eszközök. Már fiatalon vonzódott a téma iránt. Természetesen 1951-ben, amikor érettségizett, még semmiféle értékelhető leírása nem volt a budapesti csatának. Az akkori folyóiratokban, illetve egy-egy könyvben nagyon egyoldalúan a kommunista hatalom ideológiája tükröződött.
Mindenki csak a „felszabadulásról” írt, a békés és a barátságos szovjet katonákról, miközben egy ország tudta, hogy a leírtakból egy sor sem igaz.
Minden család ismerte a háborúnak azt az igazi arcát, melyet akkor nem vetettek papírral. A férjem arra tett kísérletet, hogy a védők ismeretlen történetét megörökítse.
– Hogyan indult neki a kutatásnak?
– Bízott az emberekben. Úgy gondolta, sok olyan ismerőse van, akinek a szülei, nagyszülei átélték az ostromot, és hitelesen be tudnak számolni az egykori eseményekről. Ajánlásokkal felkereste ezeket az embereket, hogy az ő élményeiket, emlékeiket feljegyezhesse.
Tudatosan érdeklődött azok iránt, akik katonai oldalról meg tudták világítani az egykori harci cselekményeket.
Voltak, akik gyanakvással tekintettek rá, de a legtöbbször szívesen nyilatkoztak neki. Az elbeszélők többnyire beajánlották másokhoz is, így hosszú évek munkája során igen sok embert tudott elérni, melynek eredménye az a több száz – 1965 és 2000 között keletkezett – interjú, melyek a kötetekben olvashatóak.
– Hingyi László az egész ostrom történetét kutatta, vagy annak csak egy részét?
– Az egészet! Ő mindig nagyban gondolkodott, meg akarta ismerni az események mozgatórugóit és azok összefüggéseit. Törekedett arra, hogy a város különböző pontjairól szerezhessen be adatközlőket. Először, és leghangsúlyosabban a bel-budai kerületek eseménytörténetét gyűjtötte, de érdeklődése kiterjedt Pestre és a Buda környéki falvakra is. Mivel Budapest elfoglalása meglepetésszerűen nyugatról történt – valamint erre volt a sikertelen kitörés iránya is –, így gyakran járta a Buda környéki településeket. Hétvégenként ilyenkor sietősen elbúcsúzott a gyerekektől és tőlem. Az ajtóból csak annyit mondott, hogy
„Bevetésre megyek!”.
Késő délutánokon ért csak haza, akkor pedig elmesélte, hogy mit beszélt a helyiekkel és az ottani erdészekkel.
Folyamatosan gyűjtött, igyekezett megismerni az egykori szemtanúk emlékeit. A rendszerváltozás nagy lendületet adott ebben, hiszen nyugatról sokan hazatértek, a Vitézi Rend tagjai közül is többen voltak, akik hiteles információkkal tudtak szolgálni, ráadásul ők gyakorta a harcoló alakulat tagjaként élték át az eseményeket. 
– Miben látja a kötetek értékét?
– A könyvsorozat Budapest várostörténetének egy lényeges forrása, mondhatni, adattára. Nagyon sok értékes, máshol nem megismerhető adat szerepel a kötetekben, amelyekkel napról napra haladva megismerhető az ostrom története. Az interjúkat, visszaemlékezéseket, naplókat gazdag jegyzetapparátus és tanulmányok egészítik ki.
Nagy öröm számomra, hogy unokáim is kíváncsian forgatják a nagyapjuk gyűjtését tartalmazó könyveket.
Nemrégiben egyik unokám iskolai dicséretet kapott, miután az egyik házi dolgozatában felhasználta nagyapja kutatási eredményeit. Bízom benne, hogy ezáltal az ifjúság megismerheti Budapest ostromának politikamentes történelmét – erre ugyanis a ’45 után születettek nem volt lehetősége.
Tóth Gábor
Kiemelt képünk forrása: Fortepan.hu
