A turult sem vehetik el tőlünk
Soha, soha, de soha nem tanuljuk meg, hogy ha lehetőséget kapnak, akkor mindig előszednek majd pár Szakembert™️, akik bebizonyítják és elmagyarázzák, hogy miért nem maradhatnak meg a jelképeink annak, amik – és valójában mi is lenne a helyes eljárás.
Annyiszor eljátszottuk ezt már.
Miért mondom ezeket? Mert napvilágot látott a 444-en egy dokumentumfilm, amelyik ab ovo úgy harangozza be nemzeti jelképünket, a turulmadarat, hogy az csak gyilkosok szimbóluma lehet. Ennyi az üzenet, nem több: a jelképek, az alapok, a bástyák dekonstruálása.
Mert mi is történt? Adott nekünk egy, a felállítása óta csatározások közepette létező emlékmű, melyet a tervezője merészelt turul formájában megalkotni, és felállítói ennek tudatában is helyet adtak neki közterületen. Skandalum. Az ügy azzal bonyolódott tovább, hogy tavaly kiderült, az emlékművön feltüntetett áldozatok között gyilkosok is találhatóak – és ezek egyike a 12. kerületi polgármester, Pokorni Zoltán nagyapja, aki csak azért kerülhetett fel a listára, mert az ostrom alatt meghalt, így nem tudták felelősségre vonni.
Egyrészt Pokorni roppant tiszteletreméltó módon ezt mindenki előtt felvállalta, és azonnal kérte, hogy nagyapja nevét vegyék le az emlékműről (itt most próbálom felidézni, kik voltak azok a balliberális térfélen megforduló politikusok, akik felmenői, mondjuk, az ÁVH-ban vállaltak igencsak komoly szerepet, és ezzel az örökséggel ugyanilyen bátran, bevállalósan szembenéztek – de valahogy egy sem jut eszembe, nahát); másrészt az is felmerült, hogy másoknak sincs helyük a listán, illetőleg új neveket is fel kell vésni, olyan áldozatokét, akikről eddig nem tudtak.
A 20. század már csak olyan ocsmány időszakokat hozott, amelyek még ma sem teljesen tiszták, és minden bizonnyal a következő évtizedekben is lesznek megkérdőjelezhető döntések, kijavításra váró, korábban eldöntöttnek tekintett kérdések. Le kell venni bizonyos neveket a talapzatról, mert valóban nyilas gyilkosok voltak? Egy pillanatot se tétovázzunk! Ám ez nem szólhat egy olyan jelképről, amely alsó hangon is évszázadok óta a miénk.
Az ocsmány, alávaló, mindenkin sebeket ejtő előző évszázad szennyéről beszélünk, nem az Árpád-kor óta létező szimbólumunkról.
Itt volna az a pont, ahol mindenkinek meg kellett volna állnia, no de a Szakemberek™️ természetesen tovább lépnének pár mozzanattal. Nem a nyilvánvaló a helyes megoldás, amit fentebb vázoltam, ugyan. Egy nemzeti jelkép a hibás, mi más.
Nota bene, az önkormányzat már megszavazta, hogy nem fogadják meg az általuk felkért bizottság tanácsát, csak átminősítik a második világháborús emlékművet első világháborúsnak, és felállítanának egy újat. Ami korrekt döntés, már csak azért is, mert igen sok helyen áll az országban turulszobros emlékhely. A honvédségünk – mivel nemzeti szimbólum – a mai napig használja. Érti ezt a heccsajtó vagy próbáljuk meg hangosabban, hathatósabban közölni? Oké, figyeljetek: NEMZETI SZIMBÓLUM. NEM. ADJUK. ODA.
Ha már az előbb az emlékezetemre hagyatkoztam, most még egyszer erre kényszerülök, és azon jártatom az agyam, hogy a Szakemberek™️ mikor álltak ki hasonló lelkesedéssel és szemükben lobogó tűzzel, amikor baloldali emlékművek esetleges lebontása kerülhetett volna szóba.
Azt már két évvel ezelőtt is leírtam, viszonylag szép feltűnést keltő Nagy Imre-hadjáratom második részében (az Azonnali fogalmazott így, nem én!), hogy szobrokat nem döntünk le és nem olvasztunk be, azoknak helyük van, legfeljebb máshol, mint addig. Most, amikor a kínai kulturális forradalom nyugatra kifejlesztett változata tombol, erre különösen büszke vagyok.
Tehát induljunk ki megint Nagy Imréből. Hol voltak a szakembertörténészek akkor, amikor ezt a szobrot kihelyezték? Mert én bizony el tudom képzelni, hogy a szobor léte, ráadásul központi helyen, igencsak sérthette a megmaradt hazai svábságot, lévén Nagy Imre volt az a belügyminiszter, aki elrendelte kitelepítésüket – és ezzel több évszázados közösségeket rombolt le, családok százezreit tette tönkre.
Vagy sértheti a magyar parasztságot, akikbe, mint begyűjtési miniszter, a komcsik egyik utolsó tőrét szúrta, olyan módon földre taszítva a gazdálkodókat, hogy azt a mai napig sem heverhettek ki.
Akkor hol voltak a Szakemberek™️? Éppen jobb elfoglaltságuk volt?
A helyzet egyértelmű: megpróbálkoznak annak becsempészésével, ami az USA-ban és egyre inkább Nyugat-Európában is zajlik. Minden, ami a közös, történelmi öntudatot erősítheti, az ellenség. Ami összeköthet, közösséget alakíthat ki, az ellenség. Ezt eljátszottuk az árpádsávos lobogóval is, gyengék voltunk, ráhagytuk a balosokra, hogy ez bizony szélsőjobboldali jelkép, ma sem tisztázott a helyzete. (A jobbikosok persze lobogtathatják a szivárványos zászló mellett.) Most a turul van soron és a Pride-mozgalom révén a Szent Korona is. Ha ezekkel a törekvésekkel szemben nem lépünk fel keményen és kompromisszummentesen, akkor a nemzeti lobogó jön, Szent István, Szent László, Könyves Kálmán és IV. Béla. Hiszen egyikük sem gyanúsítható túlzott baloldali elhajlással.
Most kell megvetnünk a lábunkat, mert holnap már késő lesz!
Trombitás Kristóf
Kiemelt képünkön: a II. világháború XII. kerületi áldozatainak emlékműve. Forrás: MTVA/Bizományosi: Róka László