Máthé Áron: Bauert „a párt érdeke, célkitűzése vezette valamennyi lépésében”

1962. augusztus 14. és 16. között az MSZMP, vagyis a kommunista párt legfelső fóruma, a Központi Bizottság kibővített ülést tartott. Az ülésen a Rákosi-éra alatt elkövetett bűncselekmények egy részét vizsgálták, a korabeli zsargonban: „a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértéseket”. Valójában ezek a vizsgálatok csupán a kommunisták és társutasaik saját, belső hatalmi harcainak áldozataira és ügyeire vonatkoztak. A Központi Bizottság ülésén felolvasott beszámolóban az alábbi vallatási módszerek szerepeltek: „Embertelenül összeverték, gúzsba kötötték, összerugdosták, földre teperve talpalták az áldozatokat, heréjüket gumibotozták, tűvel szurkálták, testükre égő cigarettát nyomtak. Sót etettek velük, órákig kellett kezüket a falhoz szorítva állniok, állva, térdelve hallgatták ki, éheztették, éjjel-nappal bilincsben tartották, nem engedték aludni őket stb. Egyesekkel emberi ürüléket etettek. A lelki ráhatás a vizsgálók részéről a legkülönbözőbb volt. Elterjedt módszer volt, hogy a hozzátartozóik elleni eljárással fenyegetve zsarolták az őrizeteseket.”[1]

Van azonban legalább egy vallatási módszer, amely harminc éve bukkant fel a közbeszédben, méghozzá dr.Bauer Miklós tevékenységéhez kapcsolódva. Ez az úgynevezett vízcsöpögtetős módszer.

Vajon létezett-e ez a módszer? Lássuk, hogy jutunk el eddig a történetig dr. Bauer Miklós kapcsán!

Zinner Tibor, a korszak szenior kutatójának 2019-ben megjelent tanulmányában olvashatjuk Bauer Miklós államvédelmi alezredesről a Legfőbb Ügyészség Különleges Ügyek osztályvezető ügyészének 1954-es megállapításait: „az 1949. vizsgálatban [t.i. a Rajk-perben] külön kiértékelő működött, aki a vizsgálók jelentéseit és az általuk készített jegyzőkönyveket kiértékelte, azokat »összhangba hozta«, illetve sorozatos és folyamatos valótlan jegyzőkönyvek felvételére adott útmutatásokat. Megállapításom szerint a vizsgálat eredményeinek értékelését 1949-ben a Rajk-ügyben Bauer Miklós volt áv. őrgy. intézte.”[2] Zinner egy régebbi írásában[3] idéz egy pártiratot: „sok esetben sem Szücs [ávós főtiszt], sem a kiértékelő csoport [dr. Bauer, Koósné és Szőllősi György], de maguk a kihallgatók sem tudták pontosan megmondani, hogy az őrizetesek vallomásaiban mennyi az igazság és mi az, amit az őrizetes félelmében tett hozzá.”[4] Tegyük hozzá: ez már csak azért is nehéz volt, mivel a Rajk-ügyben egészen szürreális koncepciót kellett igazolni: kémkedés a jugoszlávoknak, Paks mellett egy csőszkunyhóban való találkozó a jugoszláv belügyminiszterrel, az OZNA (később UDBA), a jugoszláv ávó megteremtőjével. Az őrizetesek bántalmazása és pszichikai nyomás olyan sikeresen produkáltak vallomásokat a foglyokból, hogy a végén a „nyomozás” fő vezetője, Szűcs Ernő ávós ezredes elkezdte mondogatni, hogy nagyon is elképzelhető, hogy a terheltek tényleg találkoztak a jugoszláv belügyminiszterrel…[5]

A Rajk-ügy felülvizsgálatát követően a kommunista párt Központi Ellenőrző Bizottsága 1956 augusztusában a Rajk-ügyben végzett tevékenységéért Bauer Miklóst szigorú megrovásban részesítette. A megrovást azonban nem csak a Rajk-ügyért kapta, hanem azért is, mert egy másik ügyben a vallatás során kényszert alkalmazott dr. Ries István, korábbi igazságügy-miniszterrel szemben (Zinner szerint másokkal szemben is).

Révész Béla (SZTE Állam- és Jogtudományi Kar Politológia tanszékvezetője) pedig megállapítja: a Legfőbb Ügyészség Különleges Ügyek Osztályának 1955. február 4-i felülvizsgálati jelentése szerint a 65 éves Riest „többször megverték, kihallgatás közben leköpték. Nyirkos és hideg cellában tartották, az éjjeli pihenéstől megfosztották. Ries már letartóztatása előtt vese és szívbántalmak miatt orvosi kezelés alatt állt, betegsége a letartóztatás és az elszenvedett bántalmazások következtében súlyos méreteket öltött.”[6] Ries végül a váci rabkórházban hunyt el. Amikor 1962-ben a kommunista párt legfelső fórumán, a Központi Bizottságban tárgyalták az ávósok brutális és szadista módszereit, Marosán György felidézte: „[Bauernek] az egyik vizsgáló panaszkodott, hogy az őrizetese nem vall, ő gunyorosan jelentette ki: »Nem tudtok kihallgatni! Látjátok, az én őrizetesem [ti. Ries], inkább meghalt«.”[7] Marosán szavait azonban fenntartásokkal kell kezelni, hiszen ő is szociáldemokrataként indult, mint Ries, és őt magát is súlyosan bántalmazták az ÁVH-n.

Kihallgatója, bántalmazója és megveretője nem volt más, mint dr. Bauer Miklós sógora, Szendi György ÁVH-s főhadnagy. Visszatérve dr. Ries ügyéhez, dr. Bauer Miklós azt vallotta a saját maga által írott 1953. március 5-i feljegyzésében: „Megverve nem lett Ries emlékezetem szerint, néhány alkalommal kapott pofont – ez az ügyben akkori vezetőm, Farkas Vladimír engedélyével történt. Egy alkalommal Princz Gyula egy ún. csöpögtető készülékbe ültette, ez azonban nem hatott Riesre.”[8]

Princz Gyuláról többek között Müller Rolf tanulmányban olvashatunk: ő is ÁVH-s tiszt volt, s az ő vezetésével alakítottak meg egy „belső” verőcsoportot, amely az ÁVH székházának, az Andrássy út 60-nak falai között működött, és a kihallgatottakkal, fogvatartottakkal szemben alkalmazott fizikai erőszakot.[9] A dr. Bauer által leírtaknak ellentmond egy kollégájának, Gerendás Ivánnak egy hónappal későbbi vallomása: „A szoc.dem. ügyben szereplő Ries István volt igazságügyi minisztert Bauer Miklós hallgatta ki. Bauer többször panaszkodott megbeszéléseken, hogy Ries nagyon keményen tartja magát, nem akar beszélni. Később elmondta, hogy milyen eszközöket alkalmaz Ries megtörése céljából. Közölte, hogy többször megpofozta és mint »új módszert« említette azt, hogy Riest kihallgatása alkalmával többször szemenköpi.”[10]

Visszatérve a „csöpögtető készülékre”, érdekes dr. Bauer tájékoztatását összevetni azzal, ami Farkas Vladimir 1990-ben kiadott visszaemlékezésében olvasható: „Engem a legváratlanabbul az érintett, amikor valaki »besúgta« nekem, hogy mit művel dr. Bauer Miklós dr. Ries Istvánnal. Egy karosszékhez kötözte őt, majd a feje fölé egy vízzel teli edényt helyezett el, amelyből állandóan csöpögött a víz. Amikor ezt meghallottam, azonnal magamhoz rendeltem Bauert és magyarázatot kértem tőle. Ő történelmi ismereteim hiányára utalva felvilágosított arról, hogy ezt a módszert a kínaiak már az ókorban is alkalmazták a bűnösök beismerő vallomásának kicsikarására. Hozzátette, hogy szerinte ez a módszer rendkívül hatásos, és akivel szemben ezt alkalmazzák, vagy beleőrül, vagy idegileg nem bírja sokáig a tortúrát. Én felháborodtam ezen, amit Bauer szemmel láthatóan nemigen értett, de legyintve kijelentette, hogy rendben van, abbahagyja az egészet. Pedig nagy kár – tette hozzá -, hiszen Ries nemsokára beismerő vallomást tett volna.„[11]

Egy másik szerző szintén ír a vízcsepegtetős módszerről. Gábor Róbert, egykori szociáldemokrata politikus, aki 1947-ben menekült el az országból Nyugatra, 1998-ban megjelent kötetében páter Kiss Szaléz kihallgatásáról is írt: „Többek között Bauer Miklós százados javaslatára vizet csöpögtettek a fejére, amivel azt akarták elérni, hogy az áldozat megőrüljön. Ugyanezt a célt szolgálta, hogy vödröt tettek a fejére, s azt gumibottal döngették. A harangzúgáshoz hasonló állandó hang rettenetes szédülést okozott.”[12]

Nos, a fentiekhez hozzá kell tenni, hogy a hivatalos iratokban annak nincs nyoma, hogy dr. Bauer az egyházak elleni ügyekben vett volna részt. Azt is hozzá kell tenni, hogy Gábor Róbert könyvének hivatkozásai néha hiányosak, máskor kuszák, nem teljesen követhetőek. Az is igaz, hogy Bauer 1954-ben a kommunista vezetésben folyó hatalmi harcok közepette Farkas Vladimirra, és annak édesapjára, Farkas Mihályra (az ország egyik teljhatalmú ura Rákosi mellett) nézve terhelő adatokat szolgáltatott. Farkasékat ezt követően már nemcsak pártbüntetés, hanem egy idő múlva a nagyon is kézzelfogható börtön várta. Így könnyen lehet, hogy Farkas Vladimir ezért – utólagos bosszúból – társítja a vízcsepegtetést Bauerhez.

Az is lehetséges persze, hogy az ÁVH-n végzett „munka” közben közösen találták ki ezt a módszert, vagy Princz Gyula ötlete nyomán alkalmazta egyikük vagy másikuk – esetleg mindkettejük. A Központi Ellenőrző Bizottság egyik jegyzőkönyvében azt olvashatjuk, hogy dr. Bauer „nagyon nehezen akart visszaemlékezni a történetekre. Ma sem tudja megbánással megítélni bűnös cselekedeteit, inkább a hazugsággal igyekszik magát védeni, minden terhelő tételt igyekezett bizonyos pozitívumokkal elködösíteni.”[13] Más dokumentumban eddig nem találkoztunk az ilyen rafináltan szadista módszerrel, mint a „csöpögtető-készülék” használata, és természetesen maga a készülék sem került leltárba sehol. Akár létezett, akár nem, a vélelmezett csepegtető-készülék helyett (mellett?) bőven elég az 1962-es beszámoló 2. pontját említeni: „A vizsgálók és a verő csoport tagjai a kihallgatások során a legembertelenebb fizikai és lelki kényszert alkalmazták a letartóztatottakkal szemben. Azelőtt is volt verés, ez azonban a koncepciós ügyek vizsgálata során fokozott gyakorlattá vált.”[14] Így nem volt szükség külön vízcsepegtetésre ahhoz, hogy az Andrássy út 60 egy sötét hellyé váljon, és hogy az „ávós” a mai napig szitokszó legyen.

Dr. Bauer Miklós az 1956-os forradalom idején sem tagadta meg magát és a kommunista pártot. Egyik beadványában hivatkozik „érdemeire”: „fegyverrel vettem részt az ellenforradalom elleni harcokban, magyar partizánokkal, és szovjet páncélosokkal, Szilivanov [Szelivanov?] alezredes parancsnoksága alatt. Most tavasszal az elsők között jelentkeztem a munkásőrségbe.”[15] Ezt az állítását a párton belüli vizsgálatkor megerősítették, hiszen felhívják rá a figyelmet, hogy a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem birtokosa, illetve a vizsgálat időpontjában is a Munkásőrség tagja.[16]

És hogyan zárult az 1962-es Központi Bizottsági beszámoló? Egy határozati javaslattal, amit elfogadtak! „A Központi Bizottság egyetért azzal, hogy a Belügyminisztérium, Legfelsőbb Bíróság, Legfőbb Ügyészség és az Igazságügyi Minisztérium azokat a kihallgatókat, bírókat, ügyészeket stb., akiknek részük volt a törvénysértésekben, és még e szervekben dolgoznak, leváltja és más területre helyezésükről gondoskodik. Noha többségük 1956 után becsületesen helytállt, a törvénysértések részesei belügyi és igazságügyi területen nem dolgozhatnak. Ettől eltérni csak a Központi Bizottság plénuma engedélyével lehet.”[17] Vagyis: „büntetésül” áthelyezték őket. A körülbelül ötezer „kékávósból” a kommunista párt szerint mindössze 249-en voltak részesei a „törvénysértéseknek”. Közülük 1962-ig bezárólag 11 személyt ítéltek el „törvénysértések miatt”, és 26 főt bocsátottak el ugyanebből az okból fegyelmi úton.

Ne legyen félreértés: a „törvénysértés” az volt, amikor saját maguk között leszámolásokat rendeztek. Ami „osztályellenséggel” szemben történt, az részükről rendben volt.

Máthé Áron

A szerző történész, szociológus, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese

[1] MNL OL 288. f. 4/50-55. ő. e., 37.o.

[2] ÁBTL V – 142673/5, 305., idézi: Zinner Tibor: Egy zsidó ellenálló emlékei. Dr.Bauer Miklós 1943-1944-ről. (In: Tanulmányok a magyarországi zsidóság történetéből, főszerk.: Gecsényi Lajos, kiadja: Milton Friedman Egyetem, Budapest, 2019., 313.o.)

[3] Zinner Tibor: A nagy politikai affér. A Rajk-Brankov ügy. I.kötet., Saxum Kiadó, Budapest, 2013., 275.o.

[4] Koós Béláné kézzel írott feljegyzése, 1954. június 3–4. MNL OL 288. f. 9/1962/51. 29.o.

[5] „Egy ízben Bauerrel, Szöllősivel és velem beszélgetett Szűcs és azt mondta nekünk, hogy ő nagyon is el tudja képzelni, hogy […] Rankovics tényleg Magyarországra jött a Rajkkal való illegális találkozóra” (Kós Béláné kézzel írott feljegyzése, 1954. június 3-4., MNL OL 288. f. 9/1962/51 36-37.o.

[6] Révész Béla: Jogtudósok titkai. Történetek a titkosszolgálatok és jogtudományok neves művelőinek 20. századi kapcsolataiból, Iurisperitus Kiadó, Szeged, 2018., 168.o.

[7] MNL OL KS-932-1962-18, 4.o.

[8] MNL OL KS-932-1962-18, 36.o.

[9] Müller Rolf: Kulákverők – államvédelmi erőszak a falvakban, in: ArchivNet 18.évf. (2018) 1-2.sz., az interneten: https://archivnet.hu/kulakverok-allamvedelmi-eroszak-a-falvakban-1949

[10] MNL OL KS-932-1962-18, 35.o.

[11] Farkas Vladimir: Nincs mentség. Az ÁVH alezredese voltam. Intart Stúdió, Budapest, 1990, 274.o.

[12] Gábor Róbert: Az igazi szociáldemokrácia. Küzdelem a fasizmus és kommunizmus ellen, 1944-1948, Századvég Kiadó, Budapest, 2001., 166.o.

[13] MNL OL KS-932-1962-18, 6.o.

[14] MNL OL 288. f. 4/50-55. ő. e., Jelentés a Központi Bizottságnak a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértésekről, IV.2., 36.o. MNL Adatbázisok Online: 625.o.

[15] MNL OL KS-932-1962-18, 11.o.

[16] U.o., 5. illetve 9.o.

[17] MNL OL 288. f. 4/50-55. ő. e., Jelentés a Központi Bizottságnak a személyi kultusz idején elkövetett törvénysértésekről, VIII., 48.o. MNL Adatbázisok Online: 637.o.

Kiemelt képünk forrása: Magyar Nemzet