Európa jövőjét egy maréknyi bátor ember dönti el – Bódi Ábel a Vasárnapnak
– Identitárius, azaz…?
– Az etnokulturális identitásunk megőrzéséért küzdünk, messzebb tekintve az etnikai vonulatnál. Az identitarianizmus a francia újjobboldal önmeghatározása, egyfajta válasz 1968-ra, de Molnár Tamás is azon dolgozott, hogy kiforrott választ adjon a jelenségre. Az etnokulturális identitásnak három szintje van, a regionális, a nemzeti és a civilizációs, mindháromnak vannak kulturális és enikai vonatkozásai, amik szerintünk rendkívül fontosak.
– Egy liberális újságíró most hagyná itt, de engem érdekel, folytassuk…!
–A regionális etnikai identitáshoz tartozik a család, a szülőföld, a falu, vagy város, ahonnan származunk. Ennek kulturális vetületei a helyi vallási és kulturális közösségek, a népszokások vagy akár a helyi labdarúgócsapat, aminek szurkolunk. A nemzeti ezek összessége, a közös nyelv, a közös ünnepek, történelem és hagyományok. A civilizációs etnikai identitáshoz tartozik, hogy
mi európaiak vagyunk, ennek kulturális vetülete pedig az évezredek alatt összekovácsolódott egység, illetve a kereszténység.
– Korábban úgy fogalmazott, mindenkinek megvan ez a három identitása. Tartja ezt a kijelentést?
– Ezek velünk születnek, ezt axiómaként kezelem. Az persze más kérdés, hogy ha valaki nem gyakorolja, elfojtja őket, de a legvadabb liberálisban is ott van ez a hármas identitás.
– Naponta hányszor nevezik kirekesztőnek?
– Rengetegszer, már nem is számolom. Nem érdemes egyébként az ellenség címkézéseit számításba venni, ahogy a nyelvpolitikai törekvéseiknek sem szabad teret engedni. Nem szállhatunk be az ő diskurzusukba ezen a szinten. Éppen az a céljuk, hogy a címkéikkel uralják a nyelvet. Ha pedig ezt elérik, már nem kell vitatkozniuk, érvelniük, így pedig nem lepleződnek le. Anélkül nyernek, hogy harcolniuk kellene.
A címkézés az érvek hiányát fedi el, akik a legtöbbször címkéznek, azok a legtudatlanabb fotelproletárok.
– Hogyan bontaná meg a narratívájukat?
– A kulcsszó a társadalom. Amit az identitárius mozgalom folytat, az metapolitikai aktivizmus, tehát nem a hatalom felől közelítjük meg ezt a küzdelmet. Amikor a jobboldal petíciókat indít (közel sem mindegyiknek van értelme), jobbára egy légüres térbe próbál belekiabálni, nem érünk el releváns következményt. A társadalomnak kell bemutatni az egyes ügyek ideológiai vonzatait, ezt tettük például az Színház- és Filmművészeti Egyetem esetében. Nekünk kell diskurzusokat nyitnunk, narratívát adnunk mellé, ha pedig a társadalom ezt átveszi, a hatalom kénytelen lesz reagálni rá. Ilyen az életvédelem területe is. Nem a baloldal narratíváival kell harcolnunk, hanem saját narratívákat kell építenünk. 
– Katolikus aktivista. Ennek a kifejezésnek gazdag hagyománya van – hogy állunk a kortárs olvasattal?
– A krisztusi erkölcs, a hierarchia, a kegyelem mindazok közé tartozik, amiért mi harcolunk. A mi aktivizmusunk semmi mást nem akar, csak olyat, ami keresztény. Európáért küzdünk, ami a kereszténységre épült. Franciaországban működik például az Academica Christiana, amely éppen azért tesz erőfeszítéseket, hogy a katolikus aktivizmus jelenkori önképét kialakítsa. A francia jobboldalon például tömegek fordulnak a pogányság felé, látva a liberalizálódó egyházat. Ezzel szembeszállva adnak ki tanulmányokat, könyveket, szerveznek szabadegyetemet és tanítják, miről szól valójában katolikus hitünk, mit ad a katekizmus. Van tehát eszmélés nyugaton is. Nem szégyen ráadásul katolikusként a protestánsoktól tanulni, akik remekül építettek fel hasonló szervezeteket és nagy munkát végeznek.
– Minek tudja be a templomok kiürülését – vagy optimistább megfogalmazásban azt, hogy érezhetően csökken a vallásukat gyakorlók száma Magyarországon?
– Nem vagyok sede vacantista, ne értsen félre, de a folyamathoz köze van a második vatikáni zsinatnak. Úgy látom, ha nem szabunk korlátokat, ha a szűk ösvény kitágításán dolgozunk, nem kérünk már annyi vállalást az emberektől, még jobban el fognak távolodni az egyháztól. Viszont ha megszabjuk a szűk kereteket, pontosan tudjuk, mit jelent katolikusnak lenni, nagyobb lesz a biztonságunk is, tudatosabbak leszünk. Azt érzem, hogy a zsinat után felhígult mindez, túl sokat engedtünk a régi liturgiánkból, rosszul értelmeztük az ökumenizmust, megtört a szerves fejlődés. Aztán nyakunkba kaptuk a felszabadítás teológiáját és más hasonló eretnekségeket, amire nem reagáltunk kellő határozottsággal. Krisztus nem csak a barátunk, de az urunk is, amit nem hangsúlyozunk már eléggé. Ezt látom a szentáldozásban is: a barátommal lepacsizok, ha tetszik, kézbe veszem, míg az uram előtt térdet hajtok. A barátunkkal szemben a felelősségvállalásunk is más, mint az urunkkal szemben. Elérkezett egyfajta relativizmus és elfelejtettük, hogy keskeny az út, amin járnunk kell.
Hiányoznak a Kapisztrán Szent Jánosok, alábbhagyott az Ecclesia militans. Holott szükség volna rá, mert borzasztó erősek a bomlasztó, pusztító, támadó erők.
– Mások szerint az a probléma, hogy még mindig túl sarkosan fogalmaz az egyház és nincs benne elég szeretet, például nem szereti az lmbtq-embereket, vagy azokat, akik abortuszt követtek el.
– Ez a baloldal narratívája, aminek semmi köze az igazsághoz. Vegyük az első példát! Az állításuk: nem szeretjük az lmbtq-embereket. A valóság: ők ugyanúgy a testvéreink, akiket szeretünk, akikért imádkozunk és szeretnénk, ha a krisztusi útra térnének.
Mi az lmbtq-propagandát nem szeretjük, ami embereket visz tévútra, nemzeteket rohaszt szét és hozzájárul a liberális diktatúra kiépítéséhez.
A szeretet nem abban áll, hogy nem fedjük meg a tékozló fiút, hanem abban, hogy a feddés ellenére természetesen visszafogadjuk. A belvárosi Szent Mihály-templomban Gellért atya a régi rítusú miséken fantasztikus prédikációkat tart a tolerancia diktatúrájáról, ami igényt formál arra is, hogy ő mondja meg, mi a szeretet. Újra a nyelvpolitikai harcnál tartunk: nem kell elfogadnunk a liberális nyelvpolitikát, befolyásos egyháziaknak pedig különösen nem szabadna.
Szilárd kapaszkodókat kell kínálnunk, ami sokaknak lesz segítségére. Mára eltűnnek ezek a kapaszkodók, a végletekig atomizálódott a társadalom, az egyház az erős vállalásokon keresztül azonban támaszt jelenthet. Hová menekülsz, ha jön az ellenség? Az erős fallal körbevett várba. Rómának ilyennek kell lennie.
– Ha már felmerült az erős narratívaépítés és Róma is, hoztam egy friss idézetet Ferenc pápától. A napokban megjelent könyvében úgy fogalmaz: „Nemzeti-populista fantázia csupán a keresztény civilizáció védelme a vélt ellenségektől, legyen az ellenség az iszlám, a zsidók, az Európai Unió, vagy az ENSZ. Ez a félelemkeltés azokat az embereket szólítja meg, akik már nem vallásosak ugyan, de nemzeti örökségüket egyfajta identitásnak tekintik.” Mit gondol erről?
– Mindig reménykedek, hogy kiragadások, összekevert szavak legyenek ezek, kontextusukból kiragadva. Személy szerint nagyon kedveltem a zseniális enciklikákat író XVI. Benedek pápát, aki nagyon hiányzik, de nem akarok rosszat mondani Ferencről sem. Hiszem, hogy a Szentlélek vezeti az Egyházat, túl fogjuk élni a felszabadítás teológiáját Európába importáló papokat is. Imádkozni kell, hogy a Szentatya soha ne menjen szembe a katekizmussal, annak ellenére, hogy talán túlságosan sokat enged annak a narratívának, ami inkább károkat okoz és rengeteg embert eltávolít az egyháztól, fundamentalista szektákhoz terelve őket.
Az én generációm nagyon vágyik arra, hogy valaki szilárd alapokat mutasson számára. Tombol a kultúrharc, számos támadás éri az egyént és a társadalmat: kellenek a biztos fogódzók, amikhez nyúlhatunk.
– A friss Kommentárban azt írja, Európa jövője a háztetőkön születik. Kifejtené?
– A metaforát Martin Sellnertől kölcsönöztem. Azt jelenti, hogy ki kell lépnünk az online térből és utcára kell vinnünk a véleményünket. Nem pusztán tüntetéseket értek ez alatt, annál sokkal gazdagabb a lehetőségek tára. Egyszerűen nem lehetünk fotelforradalmárok, bár szép és szükséges az online aktivizmus, be kell látnunk, hogy nem elégséges. Az interneten ráadásul egyre inkább cenzúrázzák a konzervatív véleményt, csökken a hatékonyságunk, máshogy kell eljutnunk az emberekhez. A megoldást a csibészségben, a háztetőkre való feljutásban látom.
Európa jövőjét az a bátor és maréknyi „spártai” fogja meghatározni, akik most merik azokat a vállalásokat megtenni, hogy akár a háztetőkre is felmásznak azért, hogy képviseljék az értékeiket.
Ebben vannak veszélyek, van benne kihívás, komplex aktivizmust igényel, de be kell vállalnunk!
– Vannak, lesznek, akik bevállalják?
– Nincs kétségem! Az SZFE-akciónkat egyébként nyolcan valósítottuk meg és két hónapig uraltuk vele a kommunikációs teret. Azt követően már nem csak arról tudtak beszélni, hogy ez a cirkusz „az SZFE függetlenségéről szól”, mert egyetlen molinó lerántotta róluk a leplet és bemutatta, hogy ez valójában egy ideológiai küzdelem. A baloldal nem fél utcára vinni az aktivizmusát, nekünk is meg kell teremtenünk ennek hagyományait. Nézzük csak meg ’68-at! Azt szokták mondani, hogy a lázadást leverték… Igen ám, de követelései mind megvalósultak, Vörös Dannyék (Daniel Cohn-Bendit – a szerk.) pedig ott ücsörögnek az Európai Parlamentben. Az utca a front, és ahogy a hátországot, úgy a frontot sem szabad feladnunk. A baloldal ma egyetemeket foglal el, mi pedig tétlenül nézzük. Azt hiszem, csattanós választ adtunk nekik! Eljutottunk oda, hogy minden konzervatívnak többet kell vállalnia, mint eddig tette. Ne legyünk gyengék!
Vágvölgyi Gergely
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Fel kell vennünk a harcot a szélsőliberális térhódítással szemben
Kiemelt képünket Bódi Ábel bocsátotta rendelkezésünkre.
