A letartóztatott bejgli esete
Már a második börtönkarácsony közeledett. December közepe táján jártunk. Reggel, amikor elhangzott a várva-várt kiáltás („Séta”!), egy házimunkás végigsietett a cellák előtt a trepnin és minden zárka ajtajára nagyot koppantva elkiáltotta: „kabátban”! Két hete már kiosztották a téli ruházatot a raboknak, ami egy vastag szürke daróc nadrágot és hozzá tartozó kabátot jelentett. No meg a nyári csíkos sapka helyett is vastagabb, melegebb, siltes sapkát kaptunk. Ebben a „szerelésben” sem néztünk ki jobban, mint a nyári vászonruházatban, de nem csak a rabtartó állam, mi sem adtunk a divatra. Pedig nagy üzlet lehetett volna húszezer rabruházat elkészítése valamelyik ruhaipari vállalatnak, mert körülbelül ennyien voltunk Kádár börtöneiben 1958-ban.
A forradalom ugyan napok alatt győzedelmeskedett ’56 októberében, de szabadságharcunkat november 4-én vérbe fojtotta a szovjet hadsereg.
Már decemberben megkezdődtek a letartóztatások és januárban már a bíróságok osztogatták kinek-kinek a börtönéveket, sőt, halálos ítéletekről is lehetett hallani. 1957 márciusában aztán teljes gőzzel beindult a megtorlás gépezete. Akkor tartóztattak le bennünket, pécsi egyetemistákat is. Hadbíróság ítélkezett felettünk. Bár Pécsett vértelenül és erőszakmentesen győzött a forradalom, a bosszúállás egyáltalán nem váratott sokáig magára és az ítéletekben sem tükröződött Kádár nagy hangon, álnokul megígért bűnbocsánata a „megtévedt” fiatalok számára. Engem három és fél év börtönre ítéltek. Az ítélet másnapján már szállított is bennünket a „rabomobil” a márianosztrai börtönbe. Márianosztra hírhedt szigorított börtön volt az ország északi végén, a Börzsönyben, a szlovák határ közelében.
És már a második börtönkarácsony közeledett. A séta nagy dolog a rabok életében. A zárkaélet szűkös és monoton egyhangúságát töri meg a napi fél órás séta, ami a börtönudvarban körbe-körbe menetelésből áll. Egyszerre egy körlet rabjait kísérik az őrök az udvarra, ahol a mintegy 60-80 fő laza csoportokat alkotva sétál, kocog, csoszog és közben beszélgetőpartnert keres és váltogat. Mert a séta nem csak friss levegőt, szabadabb mozgást jelent, hanem a legalább annyira vágyott „füleshez” jutást. Vagyis híreket! A külvilágról, amitől hermetikusan el akartak zárni bennünket. Persze tilos a beszéd és az erre vonatkozó utasítás gyakran elhangzik hangos ordítás formájában, de sem aki mondja, sem aki hallgatja, nem veszi komolyan. Azért is kell gyakran megismételni, mert nincs foganatja. Amint leértünk a második emeleti körletből a lépcsőkön kettesével ugrálva az udvarra, megértettük a kabát parancs okát.
Leesett az első hó a Börzsönyben. A börtönudvar kövezetén ugyan nem maradt meg, de a kerítésen túli erdő fáit mintha porcukorral hintették volna meg. Érezni lehetett a hó hidegét a levegőn, amit mélyen beszívtunk a tüdőnkbe. Tartalékolni ugyan nem lehetett a friss levegőt, de még órák múlva is érezni véltük tiszta, fagyos ízét, úgy átjárta egész lényünket. A fél óra gyorsan eltelt és elhangzott a „vége a sétának” kiáltás. A lépcsőn felfelé már nem rohant senki, cammogtunk, vánszorogtunk, hogy megnyújtsuk a zárkán kívüli időt. Őreink is tudták ezt és cinkos hunyorítással ösztökélték a vánszorgó csapatot a gyorsabb lépcsőmászásra. A zárkába visszatérve az ügyeletes házimunkás azzal a hírrel várt, hogy kerestek és rövidesen az őrség szobájába fognak kísérni, mert csomagot kaptam.
A csomag legalább akkora öröm a rab számára mint a napi séta. Persze jóval ritkább öröm. Márianosztrán félévenként kaphattunk csomagot. Nem csak a tartalma volt szigorúan előírva, de meg volt szabva a súlya is: 3 kiló. Drága postások! Mindig lecsaltak fél-egy kilót a mérlegelésnél a feladáskor és kevesebb súlyt írtak rá.
Volt azért szolidaritás sokakban a bebörtönzött forradalmárok iránt.
Rövidesen nyílt is a zárkaajtó és egy smasszer bekísért a körletirodába. Belépve különös látvány tárult elém. Egy asztalon vagy fél tucat kibontott csomag volt, tartalma szanaszét rendetlenül szétpakolva. És a padlón marékszám a csomagokból kiszórt szaloncukor. Egyikre-másikra már rá is tapostak az őrök, akik rugdalták a lábaikhoz kiszórt színes cukorkákat.
Szaloncukrot tilos volt a csomagban beküldeni! Még hogy a rab szájában elolvadva emlékeztesse az otthoni karácsonyokra, a családjára, szeretteire! Még mit nem! Kínozza csak a büdös ellenforradalmárt a honvágy, a család hiánya, szüleitől, feleségétől, gyermekeitől való elszakítottság. Kiszedték hát a karácsonyra küldött csomagokból az itt-ott eldugott pár szem szaloncukrot, a földre dobálták és ott szétrugdosták, széttaposták. A látványt is kínzásunkra szánták.
A bosszúállás eszköztára igen széleskörű volt. Szadista, beteglelkű emberek dáridója zajlott a levert forradalom harcosainak testi-lelki gyötrésére.
Az asztalhoz léptem és megláttam a nekem küldött csomagot. Tartalma szanaszét. Zsebkendő, szappan, fogkrém, egy kötött mellény mellett némi tartós élelmiszer, egy doboz mackó sajt, egy pár házikolbász és az annyira vágyott mákosbejgli árválkodtak a doboz mellett. Édesanyám sütötte, aranylón fényes felszínű csemege! A kedvencem a bejglik közül. Sóvár tekintettel meredtem erre a kincsre és már szinte éreztem elomló édes ízét a számban. Napokra be fogom osztani, csak egy szeletet fogyasztok belőle egyszerre. Persze meg kell osztani zárkatársaimmal, de biztosan ők is kapnak a karácsonyi csomagban. Igaz, nem ugyanaz az íze, mint az édesanyám sütötte csemegének, de azért mákoskalács.
Álmodozásomból durva hang riasztott a valóságra: „A bejgli itt marad, megvizsgáljuk nem rejt-e tiltott tárgyat, reszelőt a rács elfűrészeléséhez” – hangzott a hihetetlen indokolás. Az ablakrács elfűrészeléséhez reszelő? Elmebajos magyarázat. Gonosz, embertelen parancs. Mit volt mit tenni, összepakoltam a hiányos csomagot és lógó orral mentem vissza a zárkába. Társaim kérdő tekintetére csak annyit mondtam: „a mákosbejglit letartóztatták”. Talán fel is vágják a hasát, megkínozzák, nem rejt-e tiltott fegyvert a mélye. A veszteséghez képest nagyon letört az eset. Később elszégyelltem magamat. Végül is elérik a céljukat és szenvedek, gyötrődöm, honvágy kínoz, megnehezül a rabság kínja, ha kimutatom a fájdalmamat.
Erőt vettem hát magamon és már másnap ugyanolyan derűs, bizakodó, kissé kihívó tekintettel néztem rabtartóim szemébe.
Ezt a tekintetet nehezen viselték. Dühítette őket, hogy nem roppantunk össze, büszkén viseltük a sorsunkat, ügyünk igazában meggyőződve álltuk a sarat. De nincs az a gödör, amelyből nem vezet út felfelé. Pár nap múlva – a Gondviselés mindig lehajolt hozzám és felemelt – megtörtént a nem várt fordulat a bejgli ügyében. A körlet nevelőtisztje hivatott. Fiatal, jogot végzett főhadnagy volt, akiről úgy hírlett, hogy ösztöndíjasként végezte az egyetemet és ezért le kellett szolgálnia a kapott támogatást a büntetésvégrehajtási intézetben. A tekintetéből, a hanghordozásából kitűnt, hogy más, mint a többi őr. Soha nem beszélt velünk durván, visszafogott, szinte együttérző volt intézkedéseiben. Emberként bánt velünk. Ritka fehér holló volt a Kádár-pribékek között.
Beléptem a szobájába. Felállt az íróasztala mögül, az ajtóhoz sietett és gyorsan ráfordította a kulcsot a zárban. Köszöntem és kérdően néztem rá. Szótlan maradt, csak kihúzta az íróasztala felső fiókját, ahol megpillantottam a megkínzott, felszeletelt mákosbejglim maradékát. Nem lehetett összetéveszteni édesanyám kalácsát. Az illata is más volt és a szívemig hatolt. A főhadnagy rámutatott a kalácsra és csak annyit mondott halkan: „gyorsan kapja be a maradékot”! Majd megfulladtam, úgy faltam az édes tésztát. Szinte az ízét sem éreztem, csak tömtem magamba és nyeltem, nyeltem. Később szégyelltem is magam emberi gyengeségem miatt. Nem kellett volna elfogadni! Feladtam a tartásomat. De hát a test erőtelen, gyarló. Hamar végeztem a bejgli befalásával. Még a könnyem is kicsordult evés közben.
A főhadnagy a szájára tette az ujját, én bólintottam, hogy igen, értem és hallgatok mint a sír. Kattant a zár és már kívül is voltam a szobán. A kísérő őr ott várt rám és visszakísért a zárkába. Arca mint a szfinxé, nem árult el semmit arról, hogy sejt-e valamit a nevelőtiszt szobájában történtekről. Bajtársaimnak csak hónapok múlva meséltem el, mi történt akkor a nevelőtiszt szobájában. Féltünk a „vamzerektől”, a börtönspicliktől. Nagy baja lehetett volna a nevelőtisztnek ebből a bejglitörténetből. Akár az állásába is kerülhetett volna.
Mi a tanulság ebből a történetből? Minden emberben lakik egy gonosz és egy jó lélek.
A Gondviselés kegyelme, hogy reménytelennek látszó esetekben is győzhet, felülkerekedhet a jó és vereséget szenved a sátáni gonoszság.
Éltessen bennünket mindig ez a remény!
Elmesélte: Dr. Debreczeni László, 1956-ban egyetemistaként a forradalom résztvevője
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
A szenteste, amikor nem csak az angyal érkezett meg, hanem az első szovjet csapatok is
Kiemelt képünk illusztráció. Forrás: Youtube.
