Amikor a feminista harcol, s az anyuka diadalmaskodik
Budapest. A családügyi miniszter bátorkodik megfogalmazni, hogy a nőknek egyáltalán nem muszáj folyamatosan a férfiakkal versenyezniük és „életük minden pillanatában” legalább ugyanannyit keresniük (azaz: nem gáz, ha otthon maradsz pár évet babázni, ha szeretnél). Több se kellett a harcos feministáknak: takarodjon a közéletből, húzzon el a ****ba – zúgott a kifinomult és nőies tömeg, mert ha valaki szexista megjegyzést tesz ránk, akkor az végtelen prosztóság, hisz mi érinthetetlen, elesett nők vagyunk, ellenben nekünk nyugodtan szabad magunkból kivetkőzve, trágár módon hisztizni és akár nőtársunkat is alpárian alázni, ha az „XIX. századi” avítt nézeteket merészel hirdetni ebben a felvilágosult, dicső antidepresszáns-függő korunkban.
Hamburg. A Stern hetilap címlapján büszkén hirdeti magáról 40 híres német nő, köztük Ursula von der Leyen: „Kvótanő vagyok”. A kampány egyik résztvevője, egy önmeghatározása szerint „antifasiszta feminista jégkrémkedvelő” zöld politikusnő ki is fejti:
„Már régóta szorgalmazom, hogy a »kvótanő« legyen pozitív fogalom. Nagyszerű dolog kvótanőnek lenni, és ezáltal a saját teljesítmény alapján sikert elérni”.
Pazar gondolat. A következő talán az lesz, hogy a szereposztó dívány remek találmány, mert általa kibontakozhat minden őstehetség.
Az ideológiailag nem kellően képzett nő tényleg csak les, milyen intenzitással képesek egyes nőtársai a szent emancipáció jegyében önnönmagukat lealacsonyítani.
Akár a pénzbüntetést is vállaló, izzadságszagú harc az igazgatósági posztokért, sértődés, hiszti, a kvótanő-lét feletti csillogó szemű örvendezés – mintha direkte azon dolgoznának, hogy rontsák az imidzsünket. Egyfelől megy a háborgás, hogy a nő márpedig nem csak akkor ér valamit, ha szül (mondott ilyesmit Novák Katalin, vagy esetleg ez csak a tudatalatti kivetülése?), másfelől sorjáznak a cikkek, hogy kvóta kell, mert anélkül nincs kiteljesedés. Miért, egy nő csak akkor ér valamit, ha tárgyal? És úgy általában, nem lehet, hogy a hisztis nő nem azért sikertelen, mert nő, hanem mert hisztis? Csak tipp.
Mert miközben a feministák Európa-szerte görcsösen magyarázzák, hogy a karrierről való (ideiglenes) lemondás és a családnak élés egy letűnt, elnyomó kor vállalhatatlan modellje, és a nők akkor lesznek igazán boldogok és elégedettek, ha jogszabályban előírt hátszél segítségével betolják őket mindenféle stresszes pozícióba, különös dolog történik: Franciaországban a nézők szavazatai alapján egy hatgyerekes konzervatív katolikus család nyeri meg a legnépszerűbb tévés tehetségkutató versenyt.
Férj, feleség, négy fiú, két lány (férfiuralom, úgymond), semmi deviencia: jól nevelt gyerekek, akik kiállnak a színpadra, és apjukkal együtt, édesanyjuk vezetésével latinul énekelnek. A közönség pedig tombol, mert jé: harmónia, tiszta hang, éteri zene, szerető család – ez micsoda kuriózum.
A győztes nagycsaládot összefogó Lefèvre anyuka se boldogtalannak, se kizsákmányoltnak, se önsorsrontónak nem tűnik. Egy elégedett, büszke vezetőt látunk, aki férjével nem versenyezve, hanem egymást segítve, szívós munkával felépített egy sikeres, értékeket közvetítő családot, amelyet milliók néznek főműsoridőben a tévében. Sok zoknit kell mosnia és összepárosítania, ez kétségtelen – a karrierista cégvezetőnőnek pedig mindeközben dögunalmas meetingeken kell ücsörögnie.
Természetesen minden nő szabadon dönt, melyik típusú életformát preferálja; abba az önáltatásba viszont feministaként se feltétlenül kellene belemenni, hogy a családnak élés és a háttérben építkezés maga lenne az önsorsrontás. Lám, Lefèvre asszony például mindenféle kvóta nélkül, a surranópályáról lazán a csúcsra ért.
Francesca Rivafinoli
A szerző további írásait IDE kattintva olvashatja.
Kiemelt képünk forrása: Youtube/Discover La Famille Lefevre on France’s Got Talent
