Már születésétől fogva érzékenyítem a gyermekemet

Aki a cím szóhasználatából arra következtetett, hogy itt csakis valami LMBTQ-témáról lehet szó, és örömmel vette, hogy végre egy keresztény portál is helyesli az említett mozgalom erőszakos eljárásait, az ne is olvasson tovább. Én ugyanis valóban

rendkívül fontosnak tartom, hogy a gyermekem érzékeny legyen az emberi szenvedésre.

Nem értek egyet azzal a nevelési módszerrel, mely szerint a gyermekeket meg kell óvni mindentől, ami a halálra, az emberi nyomorúságra, a szenvedésre utalna.

Miért kéne egy hamis világképet elhitetnem a gyerekemmel? Még az otthoni légkör sem lehet mindig tökéletes, mert van olyan, hogy apa és anya veszekszik, vagy vitázik. Ha ez normál keretek között zajlik és nem állandó, akkor nem látok ebben problémát. Hiszen ő is vitatkozni fog a testvérével, a barátaival, a munkatársaival. Ha szem- vagy fültanúja volt egy incidensnek, az is nagyon fontos, hogy a kibékülést is osszuk meg vele, így megtanulja a konfliktuskezelést, és nem fog rettegni az ilyen helyzetektől.

Nem hiszem, hogy meg kell őket óvni az emberi szenvedés érzékelésétől. Lehetne természetes, hogy bármilyen korú is a gyermek, elmegy a szüleivel a temetőbe, imádkozik dédimama sírjánál, virágot tesz rá. Tudja, hogy a mama már a Jóistennél van és boldog, de nekünk hiányzik, ezért meglátogatjuk a temetőben, és imádkozunk érte.

Mondanom sem kell, hogy kuriózumnak számítottunk, amikor egy családtagunk temetésére a két gyerekünkkel mentünk. Pedig ugyanúgy el lehet mondani nekik, hogy a bácsi meghalt, a Jézuskával van a mennyben, ezért elköszönünk most tőle, mert nagyon szerettük.

Kislányom egyik kedvenc mesekönyve Lackfi János munkája, a Jóság néni csokija. Az első fejezetben egy kisfiú csokit ad egy koldusnak. Azon túl, hogy százszor elmagyaráztam, mi az a koldusbácsi, azt is megbeszéltük, hogy ha találkozunk majd vele, mi is adunk neki csokit.

Miért is kéne sietősre venni a lépteinket, ha hajléktalannal találkozunk, vagy a gyerek figyelmét elterelni, nehogy észrevegye őt?!

El lehet mondani minden korosztálynak a maga nyelvén, hogy vannak emberek, akik nem olyan szerencsések, mint mi. Így egyszerre megtanul hálásnak lenni mindenért, amije van, és természetessé válik számára, hogy segítünk másokon.

Érzékenyítsük őket arra, hogy az idősebb családtagoknak is gondját kell viselnünk! Együtt átkötözzük a dédi lábát, akinek sajnos fekélye alakult ki, megbeszéljük, hogyan kell fertőtleníteni egy sebet, és hogy adunk egy puszit az arcára úgy, hogy ne fájjon neki.

Magyarázzuk el, hogy vannak gyerekek, akiknek nincsenek szülei, nincs mit enniük, nincs otthonuk. Hogy vannak emberek, akik valamilyen oknál fogva nem úgy néznek ki, mint mi. Hiányzik a lábuk és tolókocsiban közlekednek. Nem látnak, ezért segíthetünk nekik átmenni az úttesten, vagy lejutni a metróhoz. Ha ilyen gyerekkel találkozik az óvodában, iskolában, ne nevesse ki, hanem segítsen neki.

Milyen nagy dolog, ha eljutunk arra a szintre, hogy a család együtt jótékonykodik!

Hogy a gyerek le tud mondani egy játékáról, vagy a zsebpénzéből vesz ételt a hajléktalannak, vagy játékot egy árva kisgyereknek, hogy magától javasolja, látogassuk meg a nagymamát, vagy a dédipapát, és az esti imában megköszöni a Jóistennek, hogy neki mindene megvan, mert van családja.

Aki így nő fel, nem neveti ki a másságot sem.

 

Faragó Renáta

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók. 

 

Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:

Megölöm, mert nem érzem, hogy szeretem – abortuszpropaganda az Azonnalin

Kiemelt képünk forrása: Pixabay