– Az ön emlékei VI. Pál pápáról annál is inkább pontosabbak, mert ő volt a pápa az ön ifjúkorában?

– 1969-ben érkeztem Rómába. Láthattam VI. Pál pápát, amikor a Szent Péter Kollégiumot jött fölavatni, ahol laktam. Először érinthettem meg egy pápát. A guineai gyerek egyfajta csodát élt át.

VI. Pálnak rendkívüli nehézségekkel teli felfordulással kellett szembenéznie. A világ gyorsan változott, és a zsinat nem hozta meg a várt elmélyülést. A haladó filozófiai értelmezés magával vitte még a híveket is a zsákutcákba. Számos pap elhagyta hivatását. A szerzetes házak kiürültek, és sok szerzetes kezdett lemondani Istennek szenteltsége jeléről: a szerzetesi ruháról. Az akkori idők szelleme lassacskán eltüntette a jeleket, amelyek arra utaltak, hogy Isten keze lefoglalta azokat, akik neki szentelték életüket.

Az a zavaros benyomás élt még az Istennek szentelt személyekben is, hogy távol van Isten jelenléte! A pápa számára ez rettenetes szenvedés volt. A szenvedés azonban nem akadályozta meg abban, hogy határozott legyen.

Ő bárkinél jobban tudta, hogy a zsinatot a Szentlélek támasztotta. Az atyák munkáját irányítva VI. Pál egy a hitben sajátosan belegyökerezett tekintélyt és teológiai biztonságot mutatott. A pápa a Kinyilatkoztatás hitletéteményét akarta megőrizni a szalonideológusi reformista és forradalmi eltévelyedésektől. Mindent megtett, amit lehetett, hogy visszaverje a nagyon erőszakos támadásokat.

hirdetés

Így 1967 júniusában a Sacerdotalis coelibatus, a papi cölibátusról szóló enciklikája keményen szembeszállt az istentisztelet szolgáinak tisztaságát kétségbe vonó ideológiával. Ezt írta: „A szent coelibátus, amelyet az Egyház évszázadok óta mint ragyogó kincset őriz, megőrzi teljes értékét korunkban is, amelyet a gondolkodásmód és strukturális mély átalakulása jellemez.

Mégis ebben a légkörben, ahol annyi újdonság erjed, napvilágot látnak új dolgok; a tendencia, sőt a nyílt akarat, hogy nyomást gyakoroljanak az Egyházra, hogy vonja kétségbe ezt a karakterisztikus intézményt.

Egyesek szerint az egyházi coelibátus betartása ma problémát jelentene, szinte lehetetlen a mi napjainkban és a mi világunkban. A dolgok ezen állása, mely bizonyos számú pap és papságra készülő fiatal lelkiismeretét lázadásra ösztönzi és tanácstalanságot kelt bennük, sok hívőt is megzavar. Ez minket arra kötelez, hogy haladék nélkül, ahogy a zsinat atyáinak nemrég ígértük, jelezve nekik tervünket, hogy nagyobb erőt és lendületet adunk a papi coelibátusnak a jelen körülmények közepette.”

VI. Pál határozottan elrendelte a 390-ben Karthágóban tartott zsinat megerősítését, ugyanúgy, mint a Katolikus Egyház cölibátusra vonatkozó ősi hagyományát. Az afrikai püspökök gyülekezete által kihirdetett cölibátustörvény mindig érvényben maradt, és ezt iktatták be hivatalosan az afrikai Egyház nagy törvénygyűjteményébe, a Codex Canonum Ecclesiae Africanaeba, amelyet 410-ben, Szent Ágoston idejében állítottak össze és hirdettek ki. 

– Sokan azt gondolják, hogy a papi cölibátus tisztán fegyelmi kérdés. Mi az ön álláspontja?

A jezsuita Christian Cochini egy nagyszerű könyvnek, a Les Origines apostoliques du célibat sacerdotal (A papi cölibátus apostoli eredetei) szerzője joggal írja: „[…] A karthágói zsinat atyái csak sürgetni igyekeztek valaminek a betartását, »amit már az apostolok tanítottak és az ókorban is betartottak«. Ez az egész Egyház által egyhangúlag elfogadott és megerősített törvény Jézus tanításához hűséges, aki jutalmat ígér azoknak, akik az ő követéséért mindent elhagynak: »Bizony, mondom nektek, senki sem hagyja el házát, feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapna ezen a világon sokkal többet, az eljövendő másvilágban pedig az örök életet«” (Lk 18,19-20).

És II. János Pál hangoztatta: „A latin Egyház úgy akarta és most is úgy akarja, hogy az Úr Kirsztus saját példáját követve, az apostolok tanítása és saját egyházi hagyományunk szerint mindazok, akik a papság szentségét elnyerik, vállalják ezt a lemondást a Mennyek Országáért.

Ehhez a hagyományhoz hozzátartozik az a tisztelet is, amely megbecsüli a többi egyházak ettől eltérő hagyományát. A celibátus a latin Katolikus Egyház ismertetőjegye, sajátos értéke és öröksége, amelynek nagyon sokat köszönhet, és szilárd elhatározása, hogy továbbra is meg fogja őrizni. […] Mindannyiunknak meggyőződése, hogy »ezt a kincset törékeny cserépedényben őrizzük«, de bármi történik, tudjuk, hogy kincset őrzünk” (II. János Pál, Levél a papokhoz, 1979 nagycsütörtökjére).

Nem, a papok cölibátusa nem felelős a világ bizonyos országaiban mutatkozó hivatásbeli hiánynak.

Ezekben a konkrét esetekben, és máshol, a házas emberek pappá szentelése szomorú csapda, illúzió, zavaró könnyítés lenne.

Cikkünk a könyvet kiadó Szent István Társulat engedélyével és segítségével jött létre. Sorozatunk vasárnap újabb résszel folytatódik.

Kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu