A dicsőítés nem feltétlenül hangulatjavító szer
Nagy bajban lennénk, ha csak abban az esetben dicsőítenénk Istent, ha épp kedvünk is van hozzá. Ugyanígy az sem tűnik helyes útnak, hogy az istendicsérettől jobb hangulatot remélünk. A Teremtő magasztalásával ugyanis nem feltétlenül jár együtt a közérzetjavító hatás. Természetesen nincsen kizárva az érzelmeinkre is ható ajándék – de a dicsőítés objektív megvallása annak, hogy Isten milyen és egyáltalán kicsoda.
Ezeknek az objektív igazságoknak a felsorolása segít bennünket abban, hogy megtaláljuk az istenkapcsolatunkban az optimális helyünket. Van úgy, hogy éppen Isten objektív igazságainak és örök tulajdonságainak említése tart elénk tükröt, hogy benne észrevegyük – talán egy kissé megistenítettük magunkat…
Az ilyen őszinte felismeréseknek arra kell indítaniuk bennünket, hogy detronizáljuk saját magunkat, és engedjük Istent visszaülni az ő trónjára. Valljuk be, hogy ez az alázatos tett nem éppen az ínyünkre való, hiszen bűnbánattal és beismerésekkel jár. Jóllehet megdicsőítjük Istent vele, de a kellemesség érzete csak akkor ér el bennünket, amint újra a helyünkön vagyunk. Isten irgalmas, megbocsát és felemel, ám ez nem mindig ajándékoz meg bennünket a borús őszi napok szomorúságát elhessentő, felemelő érzelmekkel.
Mert ez nem is feladata. Ez legfeljebb egy érzelmi plusz, egy hangulati katalizátor lehet. Ám Istent akkor is magasztalnunk kell, ha padlón vagyunk. A zsoltár gyönyörűen kifejezi ezt a nem éppen happy lelkiállapotot is: „Isten előtt a töredelmes lélek a kedves áldozat. A töredelmes és megtört szívet nem veted meg, Istenem!” (Zsolt 51)
Jézus Krisztus keresztáldozata az örökre túlszárnyalhatatlan, legtökéletesebb dicsőítés. A megváltó tett azonban – ne feledjük – vérrel és szenvedéssel járt. A Fiú az ő engedelmességével nemcsak valamit adott az Atyának, hanem visszavonhatatlanul mindent – és ezzel váltott meg bennünket. Noha az egyház ma már ujjong a keresztáldozat ajándéka miatt, a keresztfát is magasztalja – „mi pedig dicsekedjünk Urunk, Jézus Krisztus keresztjében, benne van üdvösségünk, életünk és feltámadásunk” –, Jézusnak a keresztúton feltörő emberi érzelmei bizonyosan nem mondhatók optimálisan kellemesnek… jóllehet a dicsőítés áldozatát mutatta be.
Érdemes tehát tudatosítani hitéleti gyakorlatainkban, hogy
a dicsőítés nem érzelmi és hangulati kérdés. Nem kizárt, hogy megjelenjenek benne az érzelmek, hiszen azok emberségünkhöz tartoznak. De nem tehetjük a mindenható Istent az érzelmeinktől függővé! Nem azért dicsőítjük Istent, hogy ettől jobban érezzük magunkat, hanem Istenért, önmagáért!
Vizsgáljuk meg önmagunkat: elkeseredünk, amikor belülről nem érezzük az emmauszi tanítványokéhoz hasonlóan lángolónak a szívünket, amint éppen áldjuk Istent? Vagy a másik oldalról nézve – megvan bennünk az odaszánás, hogy akkor is dicsérjük Istent, amikor ehhez semmi kedvünk sincs, esetleg érzelmileg totálisan lehangoltak vagyunk?
Ha képesek vagyunk őszintén megfelelni ezekre a kérdésekre, Isten dicsőítésére nemcsak hangulatból fogunk igent mondani, hanem úgy szemlélhetjük és csodálhatjuk őt minden időben, amint van. Az ilyen attitűd kialakítása nem műfajspecifikus kérdés. Jobb ezért, ha a szomorkásabb, borúsabb, novemberi időkben, amikor talán az átlagoshoz képest lehangoltabbnak is érezzük magunkat, nem az Istent dicsőítő zenétől várjuk az érzelmi hangulatfokozást.
A dicsőítés gyakori gyümölcse szokott lenni, hogy annak folyamán megtaláljuk az istenkapcsolatunk helyes relációit. Ez a harmónia érzelmeken felüli békességgel ajándékozhat meg bennünket, amelyre leggyakrabban az érzelmeink is rezonálnak. De ha mégsem, most már akkor sem fogunk kétségbe esni, hiszen az Úr az Isten mindörökké!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Ahol Isten dicsősége, ott a mennyország – Palánki Ferenc püspök a Vasárnapnak
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
