Az ember majdnem váróterem
Nagyon sok bajunkat okozza a várakozás, hiszen arra várunk, amire vágyunk. Vágyra jár az agyunk.
Várunk a fizetésre, a munka elkészültére, munkaidő végére, a lehetőségre, az ellenfél bukására. Várunk a szerelőre, a szerelemre, a válóperre és az eljegyzésre. Várjuk a labort, várjuk, hogy szólítsanak, várjuk, hogy végre kint legyünk – a szabad levegőn. Várjuk az új kocsit, a használt alkatrészt, meg a futárt a webshopból. Várjuk a bulit, aztán várjuk, hogy elmúljon az agyhasogató másnap.
És minden egyes vágyunk egy-egy szög a nyugalomba, az egyensúlyba.
Kopik a türelem is. Lassan egyre többet látjuk magunk előtt amire várunk és egyre kevésbé a körülöttünk várakozó többieket. Ahogy ők se minket…
Valahol azt olvastam: egy indiai jógi szerint az európai embernek az a legnagyobb baja, hogy egy tök üres, húsz négyzetméteres szobában, a világ sodrásától elzárva képtelen lenne boldognak érezni magát. Persze nem a sodrás úgy egészében hiányzik neki, hanem a nagy sodormányból az, amire ő vágyakozik.
Na, ettől a nagy vágyrakástól aztán szépen meg is betegszünk. Lesz nekünk jó kis alapbetegségünk. Tán nem is egy – attól függően, mennyi epekedéssel etettük a lelkünket és hány éven keresztül.
Hát, én ezennel befejeztem. Lesz ami lesz, történik ami történik – a továbbiakban nincs semmi, amire várnék.
Persze, ebbe nem számít bele, hogy végre mikor lesz kész a spenótom mellé a bundáskenyér, mert már nagyon éhes vagyok. És az sem számít a fogadalomba, hogy de jó lenne már túl lenni a soron következő kampányhacacárén,
mert nemcsak Orbán utálja, hanem én is.
A multik pedig már javában árulják a csokimikulásokat, az üzleti advent tehát elkezdődött. Közeleg a karácsony – azt azért várom. Az nem számít bele. Az nem ugyanaz. Ugye, jóemberek?
Mészáros József
A szerző további írásai itt érhetők el.
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
Kiemelt képünkön: Salvador Dali Elfolyó idő című alkotása
