A keresztény könnyűzene nem a kocsmába való – vagy mégis?
Bárkinek lehet önálló véleménye arról, hogy melyik zenének illő megszólalnia a liturgiában, és melyiknek nem. Ám a szakrális sajátosságát elvitatni bármely alkotásnak, amely egyedül arra jött létre, hogy Istent dicsőítse, merőben gőgös álláspont, amely nem méltó azokhoz, akik „akár esznek, akár isznak, vagy bármi mást tesznek, mindent Isten dicsőségére tesznek” (vö. 1Kor 10,31).
Noha Jézus Krisztus egyetlen szavával sem foglalt állást semmilyen liturgikus szabály mellett, az egyház ünneplése az idők folyamán egyre letisztultabb formában jelent meg előttünk. Nagy hiba lenne azonban, ha a szabályokhoz történő ragaszkodásunk során levennénk tekintetünket az egyház életében megjelenő Krisztusról – az általa kijelölt iránymutatásról, ami nem más, mint a szeretet.
Amikor egymás Istennek odaadottságát megmerevedett – valójában nem is annyira merev – szabályok mentén tesszük mérlegre, akkor születnek meg a keresztény könnyűzenét a kocsmákba száműző kijelentések. Észre kellene vennünk, hogy valójában egymás testvérei vagyunk, még akkor is, ha olykor összekülönbözünk. Egymásnak feszüléseink mozgatórugója legyen az a szándék, hogy a velünk egyet nem értő személyek is eljussanak a földi életünk halál utáni céljához!
Nem baj, ha vitázunk; csak ne veszítsük el szemünk elől a mennyei távlatokat, és azt, hogy e tekintetben teljesen egy oldalon állunk!
Szerintem nagyon fogjuk élvezni a mennyei asztaltársaságot, ahol hagyományos egyházzenészek és könnyűzenei gitárosok mosolyognak majd egymás szemébe, és szavak nélkül is egyet fognak abban érteni, hogy megérte a másikat szeretni. Készüljünk közösen a „nagy ünnepre”, amelynek elővételezett pillanatait élhetjük át közösen és valóságosan a szentmiseáldozat ünneplése során!
És ha már „kocsmai dicsőítésről“ beszélünk, ismerek olyan előadót – Lucien Aimé Duval jezsuita személyében –, aki még az efféle szórakozóhelyekre is elment, hogy az evangéliumot megéneklő zenéjével, egy szál gitárral a kezében, a Krisztussal élhető boldog életet kínálja fel azok számára, akik még nem találkozhattak vele.
Személy szerint úgy gondolom, fontos, hogy meglegyen az életemben az a rész, amely semmilyen szinten nem közösködik a világgal, egyedül csak Istené. Ezt illetem azokkal a fogalmakkal, hogy „szent”, „sacrum”, vagy „kados”. Észre kell azonban vennem, hogy Isten arra vágyik, hogy ez a neki fenntartott rész egyre nagyobb legyen önmagamból. Ő engem akar teljesen.
Rájöttem, hogy nem részeket kell kihasítanom a gondolataimból, az időmből, a tereimből, a vágyaimból, hanem neki kell adnom magamat teljesen, visszatartás nélkül. Ő is ezt teszi: mindent ad magából. Nekem, az embernek. Innentől kezdve szakrális lesz minden tettem.
A metrón, a székesegyházban, de még a kocsmában is. Ez lesz életem liturgiája. Dicsőítés minden percben.
„Magamnagyságút” hasítottam ki végül Isten számára. Hasonlóan Jézus édesanyjához, aki a „Stabat Mater”, a „totus tuus” radikalitásában adta oda magát az Egyetlennek. Ő egy szempillantásnyira sem tért el a mennyei hírnöknek Názáretben kimondott szűzi igenjétől. Életét teljesen Istennek szentelte. Ezáltal vált ő minden dicsőítő – egyházzenész és gitáros énekes – csodálatra méltó példaképévé.
A 2016-os Krakkói Katolikus Ifjúsági Világtalálkozó ünnepi szentmiséjének felajánlási éneke szép példája lehet ennek az egymás iránti szeretetnek. A „Jezu ufam tobie”, azaz „Jézus, bízom benned” című ének akár könnyűzenei alappal is megszólalhatott volna, ám az egység szellemében vegyeskar és szimfonikus zenekar, klasszikus zenei stílusban adja elő. Jézus, bízunk benned, hogy a te irántunk bizonyított szereteted megtanít bennünket, hogy felfedezhessük egymásban a te arcodat. Úgy legyen!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásunk:
Kiemelt képünk forrása: Pixabay
