Nem elég, ha kedves az ének: Istennek (is) csak igényeset adhatunk
Az állam és az egyház is felismerte a keresztény könnyűzene erejét a közösségek életében. Támogatásokkal és intézményes „háttérvédelemmel”, ösztönző pályázatokkal, hangszervásárlási programokkal segítik az előadókat a fejlődésben. Azonban hiába az új hangszer, az egyházi tekintély kiállása a popzenei stílus liturgikus megszólalásai védelmében, ha egyszer a kórusok nem akarnak szebbet, igényesebbet, egyszersmind méltóbbat nyújtani a közösségnek – de leginkább Istennek.
Fejlődésre van tehát szükség: zenei, lelki és a liturgikus ismeretek terén egyaránt. Ne csodálkozzunk azon, ha az egyházi könnyűzene stílusáról megoszlanak a vélemények. Azon se lepődjünk meg, ha a klasszikus egyházzenészek komolytalan ötletnek tartják, hogy a popkultúra egyházi képviselőivel kellene leülniük egy asztalhoz. Az a néhány tucat képzett zenész, illetve a saját stílusában komoly szakmai minőséget képviselő zenei alkotócsoport hasztalan fáradozik a könnyűzene liturgikus elfogadtatását illetően, amíg a templomi gitáros kórusok fittyet hánynak a zenei és hangszeres ismereteik fejlesztésére.
De ne legyünk igazságtalanul egyoldalúak!
Csapnivaló hagyományos kántorokkal is Dunát lehetne rekeszteni.
Persze nehezen elvárható, hogy a napi hűséget kérő kántori szolgálatra olyanok köteleződjenek el, akik a munkájuk ellátásáért kapott szolgálati díjukat maximum egy fagyira tudják elkölteni mise után hazafelé menet. A dicsőítő szolgálathoz teljes időben alkalmazott személyekre van szükség!
Az egyházzenészek hozzáállása sem segíti a könnyűzenei „kollégák” fejlődni akarását.
A hivatalos – sajnálatos módon egymás között is gyűlölködő, acsarkodó táborokra osztott – egyházzenei körök leginkább száműznék a popkultúra egyre gazdagodó repertoárját a liturgiából.
Ha ez nem sikerül nekik, akkormegelégszenek annyival is, hogy az el nem fogadás révén egy adott, debilizált szinten tartják a stílust, amely által annak képviselői mindig „méltatlanok” maradnak a párbeszédre. Ugyanez a kibékítetlen állapot mintha a profán zenei világban is meglenne idehaza.
Ez az „elnyomottság” azonban nem elégítheti ki a gitáros dicsőítőket – nem nyugodhatnak bele, hogy Istennek a kevésbé szépet adják a liturgia során.
Az egyházi popkultúra is megfelelhet a szent, a művészi és az egyetemes egyházzenei hármas kritériumnak.
Sok, könnyűzenével kacérkodó csapat megelégedett a hetvenes évek gitáros énekeinek hangvételével. Nem alkotnak újat és színvonalasat. Nincsen karakter, nem lángol a tűz.
A mai fiatalok azonban már egy olyan világba születtek, ahol a popzene általánosan elterjedt köznyelvként létezik. Beszélik is ezt a nyelvet, és elvárják, hogy mások is jól használják azt, ha hozzájuk akarnak szólni.
Emiatt igenis szükség van keresztény könnyűzenei képzésekre, szakmai napokra, valamint párbeszédre az egyházzene klasszikus vonalának képviselőivel. A gitáros kórusok lelkesedése nem pótolja a szükséges szakmai tudást. Nem elég, ha kedves az énekünk:
Istennek (is) csak igényeset adhatunk! A legigényesebbet!
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
A zene szent dolog lett számukra – Mező Misi és Gyárfás István Gyafi a Vasárnapnak
A kiemelt kép forrása: Pető Illés
