A Vasárnap.hu pár nappal ezelőtt helyet biztosított Deák-Sárosi László költő, filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa véleménycikkének, melyben a szerző az LMBTQ-törekvéseket nyíltan propagáló – mi több, normálisként feltüntető –, Meseország mindenkié című könyvről írt. Deák-Sárosi, igyekezvén érzékletesen bemutatni azt a súlyos évtizedek óta épülő „nyelvi-irodalmi érzékenyítő utat”, mely nélkül a meleglobbista „mesekönyvnek" talán esélye sem lett volna Magyarországon megjelenni, elemzése során többek közt Lázár Ervin egyes meséivel/írásaival kapcsolatban is kritikus megállapításokat tett. A balliberális média támadásaira tekintettel Deák-Sárosi László válaszcikkét változtatás nélkül közöljük.
„Nagyon megtisztelő, hogy a független, haladó, objektív sajtó és pártpolitika ilyen figyelmet szentelt cikkemnek, amelyben az új LMBTQ-érzékenyítő mesekönyv kapcsán egy általam is elismert író egyes meséinek következetlenségeivel mutattam rá tudományos megvilágításban, hogy milyen problémát okozhat, ha nem megfelelő korosztály olvas nem »racionális meséket«.
Szeretnék azonban reagálni az egyes viszontkritikák tévedéseire, csúsztatásaira.
Nem értem, miért ne lehetne egy kritikai írásban segítségül hívni egy író néhány művét egy szabad országban? Esterházynak pár évvel ezelőtt még szabad volt bírálnia Lázár Ervint, azon nem csattant fel a »független és objektív« sajtó. Az se zavarta őket, hogy úriember módjára még a nevén is gúnyoldott: Láz, ár, er, Wien. Ha ő állatnak nevezi az írótársát, az a magas művészet, ha más fogalmaz meg egy indokolt kifogást, az már agresszív támadás.
A cikkemet a sanda feltételezésekkel ellentétben nem kormányzati és nem intézményi megrendelésre írtam. Még csak nem is elvárásra. Mint ahogy magában a cikkben is jeleztem, a motivációm egy több évvel korábbi negatív tapasztalat volt, melyet a napokban megjelent Meseország mindenkié kapcsán fontosnak tartottam nyilvánosan elmondani.
hirdetés
Az önálló véleménycikkemet megírása, sőt a Vasánap.hu oldalon történt megjelenése után mutattam meg a Magyarságkutató Intézetben, tekintettel arra, hogy az intézmény a publikáció végén meg lett jelölve.
Meg kell nyugtatnom a közvéleményt: tudtommal sem a kormány, sem a Magyarságkutató Intézet, sem a számomra értelmezhetetlen »szélsőjobb« nem készül Lázár Ervin meséinek betiltására, könyveinek elégetésére. Nem is tartanám helyesnek. Kár is kiforgatni szavaimat. Lázár Ervin író nagyságát, ahogy mások sem, én sem vonom kétségbe. Amihez ragaszkodom, az csak annyi, hogy lehessen a tudomány érveivel közelíteni mindahhoz, ami a gyerekekre, fiatalokra káros LMBTQ-kezdeményezések megértetéséhez szükséges.
A demokráciában kell lennie annyi véleményszabadságnak, hogy valaki nyilvánosan, indokoltan kifejthesse a véleményét. Ezt a Lázár Ervin meséit, sőt az LMBTQ-mesekönyvet védők is megtették. Akkor miért kell indulatoskodni, diktatórikus intézkedéseket vizionálni?
A «kritikák« összes támadó gesztusára nem kívánok válaszolni, mert messziről lerí, hogy felületesek és napi politikai vonatkozásban motiváltak (még a Momentum is tiltakozó nyilatkozatot adott ki), de azért annyit szeretnék megjegyezni, hogy az eddig megjelent négy cikk egyikét sem írta alá senki, egyetlen újságíró sem. Tudományos véleményemet kiforgatták, leszűkítették az általam is mesternek tartott író, Lázár Ervin műveinek egyes elemeit érintő kritikámra.
A magukat »független, haladó és objektív« beállítottságúnak tartó médiumok lesüllyedtek a közösségi oldalak szintjére, ahol sokan név nélkül vagy álnéven osztják meg a névvel és arccal vállalhatatlan stílusú és tartalmú alaptalan, gyakran személyeskedő és trágár vádaskodásaikat. Aki a nevét és arcát nem vállalja, az arctalan és arcátlan. Nagyon szemléletes ez a két magyar szó.
Az eredeti cikkben foglalt véleményem lényege, hogy vannak bizonyos mesék, amelyek az öncélú variálás következtében zavart okoznak, és nem valók 6–9 éves, 9 vagy 11 év fölötti gyerekeknek, de még a felnőtteknek sem. Ezek olyan tudományos tények, melyeket laikusként is bárki megérthet a saját érzései alapján. Ismerve a kicsik figyelmének természetét, a gyermekek kérdezéskultúráját.
Ezeket a meséket nem is olvasnám fel a gyerekeimnek egy bizonyos kor alatt, még akkor sem, ha bizonyos óvodákban ezeket az amúgy, érettebb fejjel tényleg elbűvölő meséket az egészen kicsi gyerekek számára is kötelezővé tették, ami megítélésem szerint nagyon nem szerencsés.
Cikkemet azért írtam meg, mert addig nem sok szakvélemény jutott el a nyilvánossághoz, és akik megszólaltak, azok nem mind foglaltak állást az érzékenyítő jelenség ellen. Azzal, hogy írásomat a kritikák Lázár Ervin elleni felszólalássá torzították, elérték, hogy témámhoz nagyon sokan hozzászóltak – világnézeti beállítottságtól függetlenül. Főképp talán azért, mert a magánvéleményemet átlátszó módon felszított, önmagát gerjesztő indulattal holmi kormányzati kulturális offenzíva részeként próbálták interpretálni.
Még egy dolgot szeretnék megjegyezni. A Meseország mindenkié című, vitatott könyv kapcsán megszólalt Boldizsár Ildikó neves mesekutató. A mesekönyvről és egyes darabjairól ő is leírta a meglátásait, amit megosztott az egyik közösségi oldalon, és máris átvette tőle több portál. A szakértő az LMQBTQ-mesekönyv mellett érvel. Ezzel most nem vitatkozom, de fenntartom, hogy a homoszexualitás és a halálkultúra propagálása nem csupán szakmai, hanem össztársadalmi kérdés, amiben mindenkinek joga van megszólalni. Van azért egy fontos kommunikációs mozzanat, amelyre felhívnám a figyelmet. Boldizsár mellékesen megemlíti a következőt (indoklás nélkül): »Én például sosem meséltem Grimm-meséket a gyerekeimnek, és az unokáimnak se fogok«.
Kíváncsi vagyok, hogy a független, haladó és objektív sajtó, illetve az ilyen beállítottságú értelmiségiek, akik közül egyesek csúsztatva, mások cifra káromkodással indokolják cikkem és személyem iránti nemtetszésüket, fognak-e fáklyás tüntetést tartani Boldizsár Ildikó fészbuk-bejegyzése ellen, megvédvén a Grimm testvérek meséit az állami és a »szélsőjobboldali« cenzúra ellen. Ez csak azért érdekes, mert Boldizsár Ildikó a Grimm-meséket ugyan nem olvasná el a gyerekeinek és az unokáinak, de egyes Grimm-mesék elembétékúsított változata ellen az Avarbarnáról, a barna bőrű Hófehérkéről, illetve a cigány fiú-Hamupipőkéről szóló mesék ellen nem emelt semmiféle kifogást. A két összeházasodott fiúherceggel kapcsolatban sem. Vajon a neves mesekutató szakember azt hogyan magyarázná, hogy a homoszexualitásra, és ezzel a halálkultúrára érzékenyítő meséket – mert ha az egyneműeknek nem lehetnek utódaik, akkor ez zsákutca – több ezer év alatt nem találták fel, csak épp korunkban házalnak vele egyre agresszívabban?”
Deák-Sárosi László
PhD, filmesztéta, a Magyarságkutató Intézet tudományos munkatársa
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
