A zene szent dolog lett számukra – Mező Misi és Gyárfás István Gyafi a Vasárnapnak
Beszélgetés két híd-emberrel, akik a zenéjükkel elviszik az evangélium örömét mindenkinek, akik nyitottak az isteni értékekre. Profi zenészek a világi szcénából, Isten szeretetétől megérintve. A Pengető és a Kazetta keresztény könnyűzenei szakmai napján, Mező Misivel és Gyárfás István Gyafival elhangzott szeptember 19-i pódiumbeszélgetés szerkesztett változata olvasható az alábbiakban.
– Hol lennél, ha Istennel nem találkozol az életed során?
– Gyafi: Az biztos, hogy nem itt. Annak idején szépen építgettem a pályámat. Elvégeztem a jazz tanszakot, de előtte, hogy legyen egy „normális szakmám” (nevet), édesapám ösztönzésére begyűjtöttem egy villamosmérnöki diplomát, amivel soha semmit nem kezdtem, soha nem használtam – mások szerencséjére. Építgettem az egómat negatív értelemben, mégis úgy éreztem, hogy valami hiányzik, egy vezeték még nincsen összekötve. Utcán, gitárral zenélő keresztény testvérek szólítottak meg. Megragadott Isten, és egyszercsak ott találtam magam egy összejövetelen a Budapest Sportcsarnokban 1991-ben. Volt egy látomásom: zuhantam egy kútba. Esésem közben egyre kisebb és kisebb lett a kút távolodó karimája. Ebben a pillanatban az éppen a tékozló fiúról prédikáló azt mondta, hogy ha te vagy az, akkor gyere ide előre. Ekkor több százan ugrottunk fel és rohantunk a színpadhoz. Az életünkért futottunk. Abban a pillanatban a feleségemmel átadtuk az életünket Istennek. Elmondtuk a megtérők imáját, és elkezdtük az életünket gyökeresen megváltoztatni.
– Ennek volt kihatása a művészetedre?
– Gyafi: Van, aki a megtérése után abbahagyja a zenélést. Aztán idővel vagy visszasettenkedik, vagy nem. Én nem hagytam abba, viszont nagyon átredneződtek azok a helyek, azok az emberek, ahol és akikkel játszottam a továbbiakban. A zene számomra szent dolog lett. Ha ma egy klubban kézbe veszem a gitárt, az nem egy hétköznapi történés. Az ünnep. Ilyenkor is tudom, hogy Isten tart meg és az Ő kezében vagyok, mintha egy istentiszteleten lennék.
– Misi, neked hogyan nézne ki az életed Isten nélkül?
– Én már nem élnék, ha nem szólított volna meg Isten. Nagyon züllött életet éltem. Mindkét végén égettem a gyertyát. Mindent kipróbáltam, amiről azt gondoltam, hogy hitelessé teszi a világi előadót a színpadon. Azt gondoltam, hogy egy rocksztár, attól rocksztár, hogy kábítószerezik, csajozik… Azt gondoltam, hogy nekem ez jár. Odáig jutottam, hogy azt gondoltam, én vagyok Isten, a Mező Misi. De egyszer csak azt éreztem, hogy rohadok belülről, gyűlölöm saját magamat, és úgy kelek föl, hogy véget akarok vetni az életemnek, hiába vagyok ünnepelt sztár a színpadon és van egy gyönyörű családom. Mindig másra vágytam, kerestem az örömforrásokat, hogy kit csíphetek fel a bulik végén. De ezek mind a sátántól valók.
– Mi állította meg ezt a sorozatot?
– Találkoztam egy emberrel, aki olyan szenvedéllyel beszélt Istenről, hogy az teljesen lenyűgözött. Ha létezik Isten, akit így lehet szeretni, akkor meg akarom ismerni – mondtam magamban. Sokat beszélgettem ezután vele. Elgondolkoztam azon, hogy két választásom van. Vagy élem ezt a halál felé vezető, eddigi utamat, vagy pedig megismerem Istent, aki megbocsátja a bűneimet és kihúz a jelenlegi helyzetemből. Aki segít abban, hogy a családom ne menjen tönkre. Egy november 15-ei napon megszólítottam Istent. Rossz vagyok a dátumokban, de ezt soha nem fogom elfelejteni. Azon a reggelen egy másik ember kelt ki az ágyból. Ennek a változásnak az első haszonélvezője a családom volt. Annyira komolyan vettem a kapcsolatomat Istennel, hogy beiratkoztam a teológiára. Minél többet akartam megtudni Istenről, aki megváltotta az életemet és megbocsátotta a bűneimet.
– Ebből indult el aztán a dicsőítés?
– A zene számomra már adott volt. Kérdés volt, hogy hátat kell-e fordítanom a színpadnak. Isten, úgy érzem, arra hív, hogy maradjak a helyemen, úgy dicsérjem őt és úgy mondjam el az örömhírt mindenkinek. A zenekarom attól tartott, hogy innentől kezdve mindig Istenről fogok beszélni a színpadon, ami azért nem így történt. Viszont fontosnak tartom, hogy az Isten mellett meghozott döntésemet felvállaljam és közöljem. Fél szívvel nem lehet hinni.
Kész voltam lerakni akár a Magna Cum Laude lantját, ha Isten azt várta volna tőlem.
– A világi muzsika és az istendicséret hatnak-e egymásra? Ha igen, hogyan?
– Misi: Megtérésem után más lelkülettel állok a Magna Cum Laude koncertjein is a színpadra. Tisztáztam magamban, hogy egyedül Istennek köszönhetem a talentumot, amit birtokolok. Így megfordul a korábbi történet, és már nem az egóról szól, hanem a háláról, amit Isten iránt érzel. A zenélést alapból dicsőítésnek fogom fel. Nincsen két arcom, nincsen két énem. Isten jelenlétében vagyok a világi fellépések során is.
– Gyafi: Nem választhatjuk szét a zenét kétfelé: keresztényre és nem keresztényre. Nagyon nagy kincstől fosztanánk meg magunkat ezzel.
Az irodalomra ez ugyanígy érvényes. Nem csak akkor szállunk fel a buszra, ha keresztény sofőr vezeti. Az a lényeg, hogy értsen az illető a vezetéshez. Tegye mindenki jól a saját dolgát. Ha egy keresztény zenész az egyetemes zeneirodalomból tanul, nem követ el vele hibát. Az a fontos, hogy mindig legyen meg a kapcsolatunk Istennel. Azért, mert egy drogos egyszer lefogott egy ciszmollhetet, attól még én is lefoghatom, és nem kell azt száműznöm a muzsikából (nevet). Megtisztítanunk sem kell a gyülekezetekben a ciszmollhetet! Amikor a közösségben vezetem a dicsőítést, először is Istennek játszom. De bizony játszom az embereknek is! Meg kell találnunk a megfelelő nyelvet feléjük.
A maximumra kell törekednünk a világi színpadon és Isten irányában is. Isten nem fedezi be a linkségünket vagy a lustaságunkat. Mindig ugyanúgy megyek fel a színpadra. Tisztában vagyok azzal, hogy Isten az ő népének a dicséretei között lakik. Ez egy oda-vissza kommunikáció Isten és ember között. Istennek van reakciója arra, amit teszünk, de nem biztos, hogy úgy reagál, ahogy mi várjuk. Olyan is volt, amikor a klubban játszottam, és valaki arra kért utána, hogy mondjam el neki az evangéliumot. Megtapasztalhattam, hogy Isten előkészítette ezt a találkozást ezzel az emberrel, és nekem csak muzsikálnom kellett.
Mindent minden helyzetben Isten dicsőségére kell tennünk!
– Milyen irányba kell szerintetek a keresztény dicsőítő zenének fejlődnie?
– Misi: Mindent a maximumon kell végeznünk, akár hangszeres játékról, akár éneklésről van szó. A jó zenei stílus nem akadályozza meg az isteni üzenetet. Téves gondolat, valamelyik stílusról azt állítani, hogy alkalmatlan Isten dicséretére. (Misi)
– Gyafi: Hogy is mondja a vicc, amikor elzavarják a gyülekezetből a fülbevalós, tetkós srácot? Azt mondják neki, hogy inkább kérdezze meg Istent, hogyan kell a gyülekezetben viselkedni. Másnap visszamegy a srác. A kérdésre, hogy na, mit javasolt neki Isten, azt felelte: Isten azt mondta, hogy még nem járt soha abban a gyülekezetben, ezért nem tudja. Az összes határt mi építjük egymás között. Azt látom, hogy az egyház kezd ébredni, és elkezdi megengedni, hogy szóljon az a gitár! Elkezdhetjük kitárt kezekkel dicsőíteni Istent.
Használjuk az elektromos gitárt és a torzítót, és lám-lám, azt tapasztalhatjuk, hogy mégsem tette be a sátán a lábát az egyházba.
Azok a korábbi emberi tiltások és elrendelések, amelyek tiltották valamely hangszer használatát az egyházban, nem voltak helytállóak. Bebizonyosodott. Megjelenik a dob is, amit egyenesen az „ördög hangszerének” tartottak korábban. Az improvizáció szerintem nagy helyet fog kapni az Istennel eleven kapcsolatban lévő dicsőítésben. „A szél ott, fúj, ahol akar.” A dicsőítésvezető nem más, mint egy vitorlás kormányosa. Ráhagyatkozik a Szentlélekre. Az olyan dicsőítés során, amelynek nincsen szellemi értéke, még nem eléggé hegyeztük a fülünket Isten kijelentéseire.
Gável András
Kapcsolódó, olvasásra ajánlott írásaink:
A kiemelt képünk forrása: Vasárnap.hu/Gável András
