A pionír USA néz szembe a térdelőkkel; Pence-Harris alelnök-jelölti vitát tartanak
Fontossági sorrend szerint az USA-ban az elnökválasztási kampány során nyilván a elnökjelöltek vitája viszi a prímet, de időnként igencsak érdekes szórakozást nyújt az alelnökjelöltek csörtéje is. Jóllehet a legutóbbi ilyen műsorszám alapján az akkori demokrata aspiráns, Tim Kaine bízvást pályázhatna a minden idők legunalmasabb második embere díjra – azonban a ma hajnalban Salt Lake City-ben műsorra kerülő Mike Pence – Kamala Harris összecsapás akár történelmi is lehet.
Ha valóban létezik a világban alfa és ómega, vagyis vannak totális ellentétek, akkor Pence az alfa és Harris az ómega. Az egyik szorítóban a régi Amerika megtestesítője, azé az éthoszé, amely azzá tette az USA-t, ami foltokban még ma is látható rajta: a keresztény, illetve a konzervatív eszmeiség által mélyen áthatott szuperhatalommá. Pence volt az, aki miatt 2017 óta, hosszú idő után megint lett Bibliaolvasó köre a Fehér Háznak, illetve Trump evangéliumi keresztényeket megcélzó üzenetei is – talán nem tévedek óriásit – Pence környékéről erednek, de minimum miatta is ennyire sikeresek – és főleg bátrak. Még 2016 környékén járta a pletyka – ami valószínűleg nem igaz, de sokat elmond Mike Pence hozzáállásáról –, hogy Trump azért is választotta őt alelnökének, mert így biztos lehet benne, hogy senki nem akar ellene merényletet elkövetni – lévén Pence hozzá képest is igencsak jobbra helyezkedik el.
Aztán itt van nekünk Kamala Harris, akit 2016-ban még úgy ünnepelt a progresszív média, mint az első indiai-amerikai szenátort (2020-ra valahogy átváltozott az első afrikai-amerikai alelnökjelöltté). És ha nem azt akarjuk róla elmondani, ami a lényege – miszerint egy velejéig szélsőbalos aspiráns –, akkor is kénytelenek vagyunk megállapítani, hogy a demokratáknak sikerült mára odáig kormányozniuk magukat, hogy McCarthy szenátor kétségbeesett szemekkel nézne körül – vajon hogyan süllyedhetett idáig a hazája, hogy a hazaáruló söpredék már nemcsak füstös pincékben vagy stúdiókban szervezkedik, hanem az egyik amerikai váltópárt felső vezetésében.
Én szívesen vitatkozom arról, hogy európai szemmel hogyan értékelhető Harris politikai felfogása, de minekutána szerintem teljesen nyilvánvaló, hogy a mainstream európai baloldal úgy en bloc szélsőbalos felforgatók gyülekezete, így tengeren inneni megfogalmazásban sem érzem túlzónak a szélsőséges kitételt. Ám az USA-ban, ahol az antikommunizmus valami olyan politikai alap volt (mint legalábbis az, hogy oxigén kell az ember életben maradásához), a Demokrata Párt végleges feloldódását látni a saját szélsőségesei faragta csapdában legalábbis kiábrándító.
A kékgallérosok egykori pártjából, ami korában a politikai paletta azon részén foglalt helyet, ahol most a republikánusokat, és amelyet még pár évtizede is leginkább az tett balossá, hogy adóztatásban gondolkozott, mára BLM-aktivisták, genderterroristák és egyéb aljas eszméket propagálók pártja lett, és totálisan maga mögött hagyta korábbi szavazóbázisát, hogy új területet találjon magának: a kisebbségeket.
Mindegy, hogy milyen kisebbségről van szó – lehetőleg szexuális legyen azért ,– de immár kizárólag nekik muzsikálnak, abban bízva, hogy összeadva az összes kisebbség többségét és a jóemberkedő progresszíveket, meglehet a többség. 2016-ban nem sikerült. Most Joe Biden kizárólag azért lehetett elnökjelölt, mert a fekete kisebbség nagyon kedveli Obama miatt – és hát az összes többi aspiráns még a központnak is túlságosan radikális volt. Nem véletlen, hogy az összes centrista jelölt nagyjából egyszerre dobta be a törölközőt, felszólítva szavazóit Biden támogatására.
És itt jutunk vissza Kamala Harris-hez, aki korábban ugyanúgy elnökjelölt szeretett volna lenni, mint Joe Biden. Harris-hez, aki szélsőségesen fegyvertartás-ellenes, óriási támogatója az abortusznak, állampolgárságok milliós kiosztásával oldaná meg a migrációs problémát, dekriminalizálná az illegális határátlépést és persze amennyire csak lehet, támogatja a BLM-et is.
Biden több alkalommal is úgy nyilatkozott, hogy kora miatt – annyi idős, amennyi Trump lenne második ciklusa végén – csak egy elnöki megbízatást vállal, nem indulna újra 2024-ben, ha esetleg megnyerné a választást. És vajon ki követhetné őt jelöltként, 4 évig épített arcként? Ki indulna a legnagyobb eséllyel az előválasztáson? Biden addigi alelnöke, Kamala Harris. Így érné el végül mindenestől a célját az a felforgató szélsőbaloldal, amely addigra totálisan dominálná a demokratákat.
No, ezzel kell szembenéznie az amerikai polgároknak november elején – és ennek szellemében kövessük mi is az alelnökjelöltek vitáját. A régi és az új Amerika összecsapása lesz, a hősies, pionír USA, az embereket Holdra juttató mentalitás küzdelme – a letérdelő és térdeltetni kívánó lumpenproletárhaddal, a mindent szétverő mentalitással.
Trombitás Kristóf
