Természetesen érzem, hogy a dolgot illendő volna felvillanyozónak, vagy legalább menőnek találni, és egy szivárványos emodzsi plusz egy szívecskés szmájli kíséretében lájkolni, de mivel ideológiailag nem vagyok elég képzett, bennem különösebb érzelmek sajnos nem, feszítő kérdések viszont annál inkább feltolultak a hír hallatán.

Egyrészt. Eddig azt tanultuk, hogy szó sincs kifejezett gendernyomulásról: mindössze fontos, hogy minden kisebbség számára biztosított legyen az egyenjogúság, legyen szó akár fogyatékossággal élőkről (a belga társadalom 15,2%-a), akár a születési nemükkel azonosulni nem tudókról (2193 fő, felkerekítve 0,02%). Ha azonban végignézünk a választások után 16 hónappal(!) végre összeállt belga kormányon (lám-lám, milyen működőképes is az, amikor minipártoknak kell egyezkedniük egymással a kormányprogramról és a pozíciókról), szóval ha végignézünk a belga minisztereken, akkor azt látjuk, hogy a nemek képviselete pazar módon megvalósult (hat férfi, hat nő, plusz egy transznemű; lenyűgöző, hogy pont a megfelelő nemi összetételben találták meg a legrátermettebb embereket), fogyatékossággal élő kormánytagot viszont nem látunk. Sehol egy kerekesszékes, egy gyengénlátó, vagy egy hallássérült miniszter. Most akkor a szexuális kisebbségek egyenlőbbek? Nekik inkább jár egy politikus szerepmodell? Vagy Európa fővárosában a fogyatékossággal élő tömegek nem viszik semmire, senki nem alkalmas közülük magas pozíciók betöltésére? Az azért kínos lenne.

A másik. Ha nem tévedek, LMBTI-ék azt állítják, igenis válhat egy férfi nővé, egy nő pedig férfivá: a modern orvostudomány ezt parádésan megoldja. Tehát a folyamat elején van egy szomorú férfi, majd következik a tranzíció sok-sok finom hormonnal és egy sor csonkoló, valamint plasztikai műtéttel, és végeredményként ott áll előttünk egy igazi nő.

Akit tessen szíves az egész társadalom nőnek nevezni és annak tekinteni, hiszen ő nő. A belga miniszter asszony életrajzaiban például nem is szerepel, mi volt a neve élete első 40 évében – mintha mindig is Petrának hívták volna. Ugyanakkor: ha egyszer ő már totálisan nő, akkor miért tekintendő vívmánynak, sőt, miért minősül egyáltalán hírnek, hogy transznemű?

hirdetés

Nem tűnik túl humánus dolognak 17 évvel a nemváltása után is mutogatni rá, hogy hé, hé emberek, figyeljétek csak meg jól, ő valójában más neműnek született.

Külön érdekesség és egyben gyanús elem, hogy Petra De Sutter transzneműségéről egyáltalán nem a konzervatívabb portálok kezdtek cikkezni, hanem a progresszív baloldaliak: miközben nem győzik kétmondatonként nyomatékosítani, hogy a miniszter kizárólag politikusi és szakmai kvalitásai miatt kapta meg posztját (logikus is: mivel remek nőgyógyász, pontosan ő kellett a Közszolgálati Minisztérium élére), lazán hozzáteszik, hogy kinevezése „különösen erős jel” minden transznemű számára, és „különösen fontos” akkor, amikor máshol támadások érik a „transzközösséget”. Az új miniszter egyenesen azt tweetelte, reméli, kinevezése elindíthat egy pozitív folyamatot azokban az országokban, amelyek még nem tartanak ott, ahol Belgium.

Talán el kellene dönteni, hogy most itt az európai értékek jegyében megkülönböztetésmentesség van, és politikai szempontból irreleváns, hogy kinek hogyan néznek ki a nemi szervei, vagy pedig mérföldkő van és úttörő vívmány, amelynek nyomán a jövőben Unió-szerte elvárás lesz az LMBTI-kvóták alkalmazása.

Persze ha elvárás lesz is, Magyarországnak nem kell kapkodnia: miközben nálunk 1920-ban Slachta Margit személyében már képviselőnő is ült az Országgyűlésben, Belgiumban a nők 1949-ig urnához sem járulhattak a parlamenti választásokon. Ha nekik nem volt sürgős a társadalom felét mihamarabb bevonni az ország vezetőinek megválasztásába, akkor hadd legyen szabad most nekünk is várni egy kicsit a transzkvóta alkalmazásával.

Francesca Rivafinoli

A szerző további írásai ide kattintva olvashatók.

Kiemelt képünk forrása: Petra De Sutter miniszter Facebook oldala.