Kevés volt a magyar szó a soknemzetiségű birodalomban
1900-ban az ország lakóinak kb. 40%-a, a nem magyar ajkú lakosságnak pedig nagyjából 83%-a nem tudott magyarul – nyilatkozta lapunknak adott interjújában dr. Lajtai László, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár Dualizmus-kori Kutatócsoportjának tagja. A kutató a témában online megtekinthető szakmai eszmecserét is folytat Nagy Noémivel, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem adjunktusával; az esemény VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár honlapján érhető el.
– A 19. században formálódtak a térségben a modern nemzetek. Milyen szerepe volt ebben a folyamatban a nyelvnek? – A nemzet és a nyelv közötti kapcsolat kérdése hatalmas témakör, nemcsak hazánkban, hanem lényegében Európa minden országában. Mivel a nyelv a kultúra legfőbb hordozója, így nem véletlen, hogy az anyanyelv a modern nemzettudat kialakulásának vagy – másként fogalmazva – a nemzeti megújulásnak a kulcsává vált a 18. század második felétől. A jelenség maga, tehát a nyelv és az etnikai vagy nemzettudat összefüggése azonban természetesen jóval összetettebb, évszázadokra, sőt olykor évezredekre visszanyúló folyamatok eredményeként formálódott ki.
A kérdés huszadik századi és jelenlegi tanulmányozói már jellemzően azt hangsúlyozzák, hogy a nemzet, ahogy mi ismerjük, egy relatíve újonnan létrejött, döntően a 19. században intézményesült szociokulturális jelenség, amelynek közvetlen intézményes feltételei elsősorban – erősen leegyszerűsítve – a nyugat-európai abszolutizmusok révén, az állami hatalom összpontosulásának a hatására alakultak ki.
A térségünkben, így Magyarországon azonban ezek az eleinte inkább spontán, mint szándékoltan nemzetállam-építő folyamatok értelemszerűen nem tudtak olyan hatékonysággal kibontakozni, mint a kontinens nyugati felén.
A klasszikus nemzetállami fejlődés ott esetenként már a késő középkorban megindult; erre nálunk a török hódoltság jelentette permanens hadiállapot és annak messzire ható (demográfiai, gazdasági, kulturális stb.) következményei miatt jókora késéssel és sokkal komolyabb nehézségek közepette kerülhetett csak sor. Nálunk lényegében Mária Terézia, és – főleg – fia, II. József felvilágosult abszolutista politikája révén, illetve – első pillantásra paradox módon – azok ellenében indultak el azok az immár a nemzeti nyelvre és kultúrára is érzékeny politikai folyamatok, amelyek Nyugat-Európa országaiban már jóval korábban természetesnek számítottak.
– Mennyire hozhatott változást ebben a régi vágású abszolutista politika válsága?
– A francia forradalom nyomán mindinkább alapvetéssé vált, hogy a népszuverenitást a legfőbb államalkotó erőként ismerjék el. A korábbi, Isten által legitimált uralkodói hatalom szuverenitása a modernitás kiteljesedésével tehát egyre inkább megkérdőjeleződött. 1848 tavasza pedig végérvényesen megmutatta, hogy a régimódi abszolutista rendszer többé már nem fenntartható.
A magyar forradalom és szabadságharc kiváló példája annak, hogy az átfogó társadalmi változások elkerülhetetlenné váltak.
A szabadságharc leverése után ugyanis a visszarendeződés is csak részleges lehetett már, bizonyos szabadságjogokat az új osztrák központi bürokrácia sem vont vissza, így például érvényben maradt az úrbériség eltörlése és a jobbágyfelszabadítás, sőt éppen a neoabszolutista rezsim idején ment végbe annak kiterjesztése, ahogy az oktatási rendszer átfogó modernizálása (pl. a nyolcosztályos gimnázium vagy az érettségi bevezetése) is ehhez az időszakhoz köthető. 
– A Hódoltság után Magyarország egy kivéreztetett, soknemzetiségű országgá vált. Hogyan volt képes arra, hogy a 19. század végére tömegeket asszimiláljon?
– Ez szintén egy roppant összetett kérdés, amelynek megválaszolására könyvtárnyi irodalom áll rendelkezésre. Tény, hogy a török megszállás és a felszabadító háborúk idején kiürült országrészeket tömegesen telepítették – illetve települtek spontán módon – újra, így a 18. században vált az ország radikálisan soknemzetiségűvé. Ugyanakkor nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy korábban is több, különböző ajkú nép élt együtt párhuzamosan a Magyar Királyság területén, mely így kezdettől fogva multietnikus országnak tekinthető.
Modern értelemben véve ezek a népek persze nem alkottak még nemzetet.
Pontosabban fogalmazva, a modernitás előtt a nemzet fogalma jellemzően mást takart, mint ahogy ma gondoljuk. Az újkorig domináns, és már a 13. századtól források szintjén is kimutatható rendi gondolkodásmód szerint a magyar nemzetet lényegében a nemesség alkotja. Tehát ekkor a magyar nemzeten (szakszóval: natio Hungarica) elsődlegesen nem az etnikai értelemben vett magyarságot, hanem a politikai hatalomban részesülők közösségét értették. Tagjai mind nemesi státuszúak voltak, vallási felekezettől és nyelvhasználattól függetlenül.
Tehát, ha valaki éppen nem tudott magyarul, attól még nemesként ugyanúgy a magyar nemzet egyenjogú tagjának számított, míg a történetesen magyar ajkú jobbágyok tömegei pedig nem.
Jóllehet ebben az időszakban is világosan tudatában voltak a magyar és más hazai etnikumok létezésének, csak az anyanyelvi kultúrához ekkor még nem társultak olyan szimbolikus és valós politikai jogok és elvárások, mint a modernitás idején, így nem is tulajdonítottak túlzott jelentőséget az ország nyelvi-kulturális heterogenitásának nem lévén az összekapcsolva politikai jogokkal.
– Ez a több évszázados hagyománnyal bíró rendi rendszer mennyire volt fenntartható az új nemzetállam születésekor?
– A modernitás erőteljesebb hazai kibontakozásáig, nagyjából a 19. század közepéig, éppen ez a premodern értelemben vett nemzetalkotó nemesi státusz volt az, ami a legnagyobb vonzerővel bírt az ország nem magyar ajkú népessége számára. Hogy egy példával éljek:
a máramarosi vagy a Hunyad megyei román kisnemesek például sokszor egy szót sem tudtak magyarul, ortodox hitűek voltak, cirill betűkkel írtak, mégis büszkén vallották magukat magyar nemesnek.
A hagyományos magyar rendi nemzettudatnak tehát a társadalom agilisebb rétegeiben erős vonzereje volt, mely a politikai modernizáció kiteljesedésével és a polgárosodással részben megváltozott és átalakult. A hagyományos rendi nemzettudat – amely az országot irányító rétegeknek volt a sajátja – azonban bizonyos értelemben átkonvertálódott a modern magyar nemzet koncepciójába is.
1868-ban a nemzeti egyenjogúságról szóló törvény kimondta például, hogy az ország „összes honpolgára”, „bármely nemzetiséghez tartozzék is, egyenjogú tagja” a magyar nemzetnek. Ez az európai viszonylatban is korainak tekinthető törvény (leszámítva a birodalom osztrák felét, ahol az 1867-es decemberi alkotmány biztosította a különböző népcsoportok nyelvi-kulturális alapjogait) tehát nyelvi, felekezeti, társadalmi hozzátartozástól függetlenül az ország minden lakosának lehetővé tette, hogy a saját nyelvét és kultúráját szabadon ápolhassa.
A nemzetiségi törvény kapcsán persze az is megjegyzendő, hogy hosszas küzdelmek és kompromisszumok árán jöhetett csak létre,
a radikálisabb nemzetiségi vezetők – szűkmarkúnak ítélve – kezdettől fogva látványosan visszautasították, és több rendelkezése lényegében csak papíron maradt. Elfogadása és a korszak végéig változatlanul érvényben maradása mindazonáltal önmagában hatalmas eredmény volt, és – más hazai törvényekkel megerősítve – ezen alapult az a szabadelvű nemzetiségi politika, amely – számos jogosan kritizált későbbi intézkedés dacára is – lehetővé tette, hogy százával, ezrével jöjjenek létre például nem magyar nyelven oktató tanintézmények és egyesületek.
– Magyarosítások is történtek ekkor?
– Kétségkívül voltak, sőt az idő múltával egyre erősödtek az állam részéről az asszimilációs törekvések. Ezek részben összhangban álltak a korabeli európai trendekkel, másrészt az alulról jövő és mindinkább erősödő társadalmi nyomásnak is igyekeztek megfelelni. Az oktatás példájánál maradva: az elemi népiskolák számára például 1879-ben, a középiskolákban pedig 1883-tól rendelték el csak el törvényi úton, hogy a magyart a nem magyar tanítású nyelvű iskolákban is önálló tárgyként oktassák, azzal érvelve, hogy a nem magyar ajkú lakosság is el tudja sajátítani az 1860-tól ismét államnyelvnek számító magyart. A törvényi rendelkezés azonban olyannyira nem ért célt, hogy a hivatalos statisztikák értelmében
1900-ban például az ország lakosságának kb. 40%-a, a nem magyar ajkúaknak pedig 83%-a nem tudott magyarul,
aminek fényében jobban érthetőek a hírhedté vált Lex Apponyi (1907. évi 27. törvénycikk) rendelkezései. 
Fontosabb jelenség azonban a korabeli önkéntes magyarosodás, amely főleg a városiasodás és az erőteljes gazdasági fellendülésnek köszönhetően ment végbe viszonylag gyorsan a társadalom bizonyos szegmenseiben. Közismerten a magyarországi neológ zsidóság ambicionálta leginkább az asszimilációt, tömegesen és páratlan gyorsasággal magyarosodva el.
Sőt, sok esetben számosan közülük váltak maguk is lelkes magyarosítóvá!
Korábban indult, de hasonló eredménnyel ment végbe a szabad királyi városok német lakosságának elmagyarosodása, ahogy a világvárossá növő Budapestre áramló szlovákok között is viszonylag gyors volt az asszimiláció. De kisebb népcsoportoknál, például a katolikus délszláv bunyevácoknál is megfigyelhető ez az akkulturációra épülő tömegesebb identitásváltás.
Az ország nagy etnikai tömbjei azonban nem váltak magyarrá.
Az erdélyi szászok például foggal-körömmel ragaszkodtak saját lokális, majd mindinkább nagynémet színezetet felvevő kollektív identitásukhoz, és persze a románság óriási tömegeire vagy a jóval kisebb létszámú, ám erős egyházi infrastruktúrát fenntartó szerbségre sem volt jellemző a tömeges asszimilálódás. Az 1867 óta társországnak számító Horvátország pedig teljes körű belpolitikai autonómiát élvezett saját államnyelvvel és önálló oktatás- és kultúrpolitikai intézményrendszerrel, így ott a kérdés értelemszerűen a legerősebb korlátokkal szembesült, miközben a korabeli horvát közvélemény árgus szemekkel őrködött a magyar nyelv potenciális behatolása ellen.
Tóth Gábor
A lengyel katonák és a magyar fegyverek mentették meg Európát a bolsevizmustól
A lengyel katonák és a magyar fegyverek mentették meg Európát a bolsevizmustól
A lengyel katonák és a magyar fegyverek mentették meg Európát a bolsevizmustól
