Elborzadva nézem a hírekben azokat a beszámolókat, amelyek teljes testet borító tetoválásokról szólnak. Nemrég egy olyan férfit mutattak be, aki inverz tetoválást csináltatott, vagyis a kivillanó fehér bőrmaradék volt az ábra a testén, amelyet egyébként még műhegekkel is megbolondított - természetesen a hátán virító felirat a sátánt idézi. Aztán itt a következő gyöngyszem: egy francia pedagógus, az ország legjobban tetovált egyéne, akinek még a szeme fehérje is feketére van színezve. Ám szegényt most eltiltották az óvodásoktól, mert egy gyerkőc megijedt tőle, pedig szerinte sokkal toleránsabbak, kevésbé homofóbok (WTF???) lennének a gyerekek, ha megtanulnák, hogy van, aki „más". Valóban ettől függ a tolerancia?
Bevallom, nálam valahol a húszas éveim elején eltűnt a tetoválásokért való rajongás. Hálával gondolok a szüleimre, amiért a legdurvább dolog, amit valaha engedtek nekem, néhány plusz fülbevaló volt, ha pedig nagyon elnyomva éreztem magam, választhattam a hennát mint a testfestés viszonylag tartós és mutatós módszerét. Kamaszként valóban szépnek és kívánatosnak láttam a tetoválásokat és a különböző testékszereket, de véglegességüktől már valahogy akkor is ódzkodtam. Most már ott tartok, hogy a kislányaimnak se kértem füllyukasztást, bárhogyan is próbáltak rábeszélni a szülészeten – és érdekes módon ők se szeretnék egyelőre kipróbálni, pedig a lehetőség nincs elzárva előlük…
De nézzük a címben szereplő tetoválásokat, amiket már nemcsak hiábavalónak, de veszélyesnek is látok! Van olyan – meglehetősen csinos – ismerősöm, aki már megbánta és szabadulna tőle, de ez bizony csak rengeteg pénzért, hegek árán lehetséges… Ha eltekintünk a fertőzésveszélytől és az egyedi érzékenységről (ami csak akkor derül ki, ha valaki belevágott a dologba), akkor is elgondolkodtató, hogy a testfestés egyedisége eltűnt. Hiszen ha körülnézünk a strandon, láthatjuk, hogy már minden második emberen ott virít valamilyen minimum meghökkentőnek vagy különlegesnek szánt, de inkább sablonos és/vagy ördögi ábra. Csak azt nem tudom, hogy aki nem hisz a gonoszban, az minek varratja magára, ha pedig hisz benne, nem fél-e attól, hogy valóban elkötelezi magát mellette…?
És ha már ez sem elég extrém, ha már ezzel sem lehet kitűnni, akkor következik a teljes sötétség… és nem, nem csak képletesen!
Elborzadva néztem annak a férfinek a bemutatkozó videóját, aki az egész testét feketére varratta pusztán azért, hogy a hátán a kihagyott részekből kirajzolódhasson egy sátánt idéző felirat. Ijesztőnek találtam az egészet, úgy ahogy van: akár a felirat céltalanságát, vagy éppen tudatosan választott célját nézve. Azt meg már ép ésszel fel sem tudom felfogni, hogy valaki valódi hegeket vágat magára divatból, mint a fenti úriember tette. Illetve, de, fel tudom fogni, csak azt feltételezem, hogy az ilyesmi mögött már komoly pszichés problémák húzódhatnak meg. De ma azt mondjuk inkább, hogy mindez önkifejezés, művészet…
hirdetésTalán még emlékszünk arra a férfire, aki a kilencvenes évek derekán szerepelt a magyar televízióban (a Friderikusz-showban?) azzal, hogy ragadozóvá tetováltatta magát – még a szemfogait is lecsiszoltatta a tökéletes hatás kedvéért! Akkor azt mondtuk róla, hogy itt már valami nem stimmel… Ma boldogan kéne gratulálni hozzá, milyen bátor, hogy fel merte vállalni a valódi önmagát.
És akkor itt ez a hír Franciaország agyontetovált pedagógusáról, aki a maga nemében egyedi az országban, aki két lábon járó műalkotásként tekint magára – és akit most eltiltottak az egészen kicsi gyerekektől. Mert az óvodások bizony félnek tőle. És ő emiatt most szomorú.
Mert szerinte a gyerekek így tanulnának toleranciát. Meg elfogadást. Meg így nem lennének homofóbok felnőttkorukra.
Most nézzük már meg egy pillanatra ennek a jóembernek a videóját:
Tényleg, komolyan elhisszük egy pillanatra is, hogy nem a polgárpukkasztás a célja? Hogy így látja magát szépnek és tökéletesnek ez az ember? Hogy azon gondolkodott, miközben például a szeme fehérjét feketére festtette (tényleg nehéz ép ésszel felfogni, hogy lelki sérülés nélkül hogyan vállalkozhat valaki egy ilyen fájdalmas és visszataszító átváltoztatásra), szóval az járt a fejében, hogy az édes cuki aranyos kisgyerekeket most jól toleranciára nevelem a barátságos kinézetemmel? Nem gondolnám…
Fel lehet háborodni azon, hogy a gyerekek ijesztőnek találják, lehet példálózni azzal, hogy a nagyobbak mind elfogadják a kinézetét, lehet műalkotásként tekintenie magára, de egyet nem lehet: elvárni, hogy mindezt kötelezően elfogadja a társadalom. Érdekes, de a gyerekek egyébként borzasztó elfogadóak tudnak lenni azzal, akivel kell. Nálunk például össze-vissza szeretgetik a kis Down-szindrómás ovistársat, de rettegtek a 150 kg-os, 200 cm-es, zsíros hajú és ápolatlan szomszédtól, aki soha egy kedves szót nem szólt még hozzájuk, és bizony egy suhintással leteríthetné őket.
A gyerekek nem hülyék. És bizony konzervatívok. És szeretik a szép és kiszámítható dolgokat. És nem félnek hangot adni a véleményüknek. Mert – és ezt szerintem mindenki tudja, aki nem csak fényképről nézeget kisgyerekeket otthon – számukra a fura kinézetű és viselkedésű emberek minimum kiszámíthatatlanok, de inkább ijesztőek. És ha nem bombázzuk őket kiskoruktól hülyeségekkel, akkor jó eséllyel felnőtt korukra megtanulnak eligazodni a világ dolgaiban, megtanulják, mi a jó és mi a rossz, kitől kell tényleg félni, és még talán arra is képesek lesznek, hogy tolerálják a mindenféle másságot.
De ha elvesszük tőlük a jogot a félelemhez és a távolságtartáshoz a számukra idegen dolgokkal szemben, akkor mi lesz? Tök jó, már az oviban sem lesznek homofóbok, nem félnek majd az ijesztő bácsiktól! Esetleg még el is mennek vele, ha nagyon hívja őket… De tényleg az a cél, hogy a tolerancia jegyében kiirtsuk a gyermekeinkből a jogos önvédelem evolúciós ösztönét?
Czefernek Léna
