Trump megmutatta, hogyan néz ki egy jobboldali által megnyert vita

Különösebb értékelésekbe nem bocsátkoznék azt illetően, hogy milyen minőségű volt az első elnökjelölti vita az USA-ban, már csak azért sem, mert ezek az értékelések javarészt belevesznek a köldöknézés művészetébe. Olyan módon és formában igyekeznek megítélni az eseményt, ami igen jelentős mértékben biztosan nem találkozik a választók megfontolásaival, pedig ha valaminek, akkor egy választásnak kizárólag a választói megfontolások adják meg a tanulságait, értsd: akire többen szavaznak, akit többen tartanak szimpatikusnak, az megnyeri a voksolást. Beszéljünk tehát inkább arról, hogyan is képzeli el a baloldal a vitakultúrát és milyen eszmecsere után gondolja azt, hogy annak a beszélgetésnek volt értelme, mondhatni: européer körülmények között zajlott le (még ha az Államokról van is most szó).

Meglátásuk szerint a vita legfontosabb formai szabálya, hogy a jól idomított konzervatív szépen végighallgatja a progresszív monológokat, azok elhangzása után úriembersége/úrhölgysége teljes tudatában reagál, majd mosolyogva újfent hagyja magát ledorongolni. Ebből kifolyólag sejthetjük, hogy amikor ez a kör a vita eldurvulásáról vagy annak a választók számára hasztalan mivoltáról beszél, akkor nagy eséllyel a jobbos jelölt – jelen esetben Trump – bizony megnyerte a vitát.

Utóbbi kijelentésemet egyébként alátámasztják a frissen nyilvánosságra hozott jelentések is. No, azért olyan sok nem volt ebből, hamar észbe kapott az establishment. Ám például a newsnationnow.com elemzése szerint a válaszadók 60 százaléka szerint Trump volt a befutó, míg a spanyol anyanyelvűek között – és a latinók szavazatai stratégiai fontosságúak lehetnek – 66 százalékkal győzedelmeskedett Trump Biden felett.

Hiába az új jobboldali ébredés, még mindig hajlamosak vagyunk a baloldali véleményformálók hirdetményei alapján ítéletet alkotni. Végérvényesen meg kell tanulnunk, hogy a progresszió dicséretét csak akkor érdemelhetjük ki, ha gyengék és ártalmatlanok vagyunk, hiszen úgy megengedhetik maguknak a fals elismerés luxusát. Azokat ismerik el, akiktől nem tartanak, és azokat igyekeznek nap mint nap lerántani a porba, akiktől félnek. Márpedig a baloldallal nem lehet elegánsan játszani, lenéz vagy fél tőled, nincs más opció.

Igen, olyan stílusban kell vitázni, beleállni a kérdésekbe és tematizálni, ahogyan azt Trump tette. Megakasztani a hazugságokat, elgáncsolni a színjátékot és tördelni a narratívaépítésüket. Az nyeri meg a csatát, aki kiválasztja annak helyét és idejét, lehetőleg a fegyvernemet is. Felesleges magunkat olyan mesékkel elringatni, hogy nem baj, ha az ellenfél nem tartja magát bizonyos szabályokhoz, mi csak azért is, mert a szimpatikus lúzer figurája biztosan bejön a választóknak.

Nem jön be. Erőt akarnak látni, annak demonstrálását, hogy bátran felvállalja valaki a nézetkülönbségeket, és ha annak jeleit érzékeli, hogy az ellenfele – aki egyébként évtizedek óta ezzel a módszerrel játszik – élezni kezdi a karmait, akkor kétszer akkora erővel csap oda. És megint visszautalok az elejére: ha így jár el a jobboldali vitázó, akkor valószínűleg győz, vagyis a balos sajtó fanyalogni fog, kétségbe vonva az egész esemény értelmét. Amennyiben joviálisan hagyjuk, hogy ugyanezt a baloldal tegye – ünneplik a sikert. Miért akarjuk, hogy triumfálhassanak?
Különösen nagy kedvencem volt a vitából az a rész, amikor Biden – aki valami furcsa okból kifolyólag úgy képzelte el az alkalmat, hogy drámai hangulatú kijelentéseket tesz a kamerába nézve – Trumpra mutatott, majd azt mondta, ez az ember rasszista. Értik, a demokraták üzenetei immár egy mémoldal szintjén állnak: orange man bad. Nota bene, ezt legalább Biden is memorizálni tudta.

Ám az elmúlt napoknak volt egy még fontosabb eseménye, ami az amerikai politikai folyamatokat illeti, mégpedig az, hogy az amerikai hírszerzés frissen feloldott titkosságú jelentéseiből kiderült, a Trump elleni boszorkányüldözést, miszerint az oroszokkal játszott össze – ez a vád egész elnöksége hangulatát áthatotta –, valójában Hillary Clinton irányította a háttérből… Amiben partner volt az FBI, a sajtó elsöprő része, és – nevén nevezve a gyereket – a deep state is. Hol marad a botrány?! Hát mi lenne itt, ha ennek csak a tizedét követte volna el republikánus? A legjobban Ted Cruz texasi szenátor fogalmazott James Comey volt FBI igazgató meghallgatásán, mikor a következőt mondta neki:

– Ön vagy tudatosan korrupt volt vagy szánalmasan hozzá nem értő, én pedig nem hiszem, hogy hozzá nem értő lett volna.

Ennek a hálózatnak mindent elnéznek; bármit elkövethetnek, hiszen valahol a jövőben ott lebeg a progresszió paradicsoma – addig el kell jutni, ott már nagyon jó lesz, ezeket a „stikliket” meg addig úgyis elfelejtjük. A megvalósult, Földre hozott mennyországot, azt kell nézni! Kik is gondolkoztak hasonló módon?

Bízzunk benne, hogy az amerikai választók észnél lesznek.

Trombitás Kristóf