Háborúban állunk

Háborúban állunk; az egyik oldalon mi, a másikon ők. Ennél pontosabban nehéz leírni a helyzetet. A történelem folyamán, egészen a legutóbbi időkig viszonylag pontosan lehetett tudni, kik harcolnak és miért. Általában törzsek, népek, nemzetek, országok között zajlott a küzdelem – termékenyebb földterületekért, kereskedelmi csomópontokért, stratégiailag fontos földrajzi egységekért. A csapatok felálltak a csatatéren egymással szemben, majd kardcsörgés, fegyverropogás közepette megütköztek. Minden és mindenki látható volt. Az okok, az érdekek, a fegyverek és a katonák is.

Mára ez megváltozott. Láthatatlan erők feszülnek egymásnak. A globalizáció és a technikai fejlődés, a repülés, a teherhajózás, a vasúti és közúti áruszállítás, a villámgyors információáramlás bizonyos mértékig szükségtelenné tette a földrajzi területfoglalást. A multinacionális nagytőke hagyományos háborúk nélkül is el tud foglalni – gazdasági értelemben legalábbis – távoli országokat, piacokat. Meg is teszi. Szállodaláncok, étteremláncok, kereskedelmi és üzletláncok szereznek pozíciókat a világ minden pontján. Még ennél is könnyebb dolga van az internetes óriáscégeknek: ha megfelelően nagyra nőnek, gyakorlatilag könnyedén teljhatalmat szerezhetnek a globális virtuális világban.

A hagyományos, fizikai térben vívott háborúk átkerültek a szellemi térbe, ideológiai összecsapásokat gerjesztve. A globalizált világban ugyanis nemcsak a multinacionális cégek képesek több ezer kilométer távolságba eljutni, hanem az egyes emberek is. Az ilyen értelemben (szinte) korlátlan mobilitással felruházott átlagemberek között pedig új csoportok szerveződnek. Ez lehet jó is, például amikor hasonló érdeklődési körrel rendelkezők egymásra találásával természetes közösségek alakulnak ki.

Léteznek azonban mesterséges csoportok, amelyeket kifejezetten a társadalmak megosztásának céljával hoznak létre és alakítanak láthatatlan kezek.

Amikor szomszédos országok egy vitatott hovatartozású területért harcolnak, mindenki számára nyilvánvaló, hogy ki kivel van, hova tartozik. A történelem folyamán – évszázadok és évezredek . alatt szervesen összetartozó, közös érdekek és értékek mentén szerveződő közösségek alakultak ki. Különböző társadalmak egymástól nagyon eltérő értékeket, életmódot követhettek, de az egyes társadalmakon belül egységesek voltak a szokások, a szabályok, a kulturális közeg. Ezt a hosszú idő alatt, szerves fejlődéssel létrejött rendet akarják bizonyos erők önkényesen, saját érdekeiknek megfelelően, egyik pillanatról a másikra megváltoztatni, lehetőség szerint az egész világon. Ebből a célból hoznak létre, illetve jelölnek ki mesterséges csoportokat, amelyeket aztán szembefordíthatnak a felszámolni kívánt hagyományos, valódi alapokkal rendelkező csoportokkal.

Tipikus mesterségesen kreált csoport például az LHBTQIA+ emberek valóságban nem létező egysége. Mert mi köze is lenne egymáshoz a valóságban egy leszbikusnak és egy homoszexuális férfinak? Egészen pontosan: semmi. Mitől tartoznának ők egy valódi, természetesen kialakuló csoportba? Talán még annyi közös sincs bennük, mint egy leszbikus és egy heteroszexuális, vagy egy homoszexuális és egy heteroszexuális között. A többi betűvel jelölt emberről nem is beszélve. A biszexuálisok pl. mindkét nemhez vonzódnak, tehát gond nélkül alapíthatnak családot egy ellenkező nemű partnerrel, akár össze is házasodhatnak, gyerekük lehet, vagy örökbe is fogadhatnak. Az „A” betű az aszexuálisokat jelöli, akik nem kívánják a szexet, sem azonos, sem ellenkező neművel. Ők ugyan miben hasonlítanak az előzőekben felsoroltakhoz? Semmiben, sőt, tulajdonképpen teljes ellentét van köztük. Egy aszexuális valószínűleg soha nem szervez közös programot egy leszbikussal – miért is tenné? A felvetés is értelmetlen. Látható, hogy ez egy mesterségesen kitalált „csoport”, a tagjai között több az ellentét, mint a hasonlóság.

De mégis kinek és mire jó akkor egy ilyen állítólagos „közösség”? Önmagában értelmetlen – de nem is önmagáért hozták létre.

A mögöttük álló lobbi mesterséges törésvonalat akar képezni a társadalomban, az egységes nemzeteket ily módon is megosztani, bomlasztani kívánja.

Minél több a betű, annál nagyobbnak tudja hazudni a valójában nem is létező „közösséget”.

Ezen kívül van még egy hátborzongató lehetőség: ha elég sok különböző szexuális kisebbséget vesznek egy kalap alá, akkor idővel közéjük lehet csempészni olyanokat is, amiket önmagukban biztosan elutasítana a társadalom elsöprő többsége. Ilyen pl. a pedofília. Ha sikerül a többi közé keverni a „P” betűt is, a pedofília ellen felszólalókat rögtön teljes LHBTQIAstb+-ellenességgel lehet vádolni, ami a kellő érzékenyítés után már sokaknál visszatetszést kelt majd. A nyugati társadalmakban ez az érzékenyítéssajnos már meglehetősen előrehaladott állapotban van, de nem kétséges, hogy ránk is megpróbálják majd ránk erőszakolni. Elég csak a nemrég megjelent „mesekönyvre” gondolni, ami most még a nagy többségnél kiveri a biztosítékot, viszont a kitartó érzékenyítés a jövőben itt is célt érhet. Ha hagyjuk.

A „hagyományos” háborúkban bizonyos írott és íratlan szabályok, nemzetközi egyezmények valamelyest próbálták a pusztítást mérsékelni. Nem soroztak be nőket, gyerekeket, időseket. Őket, vagyis a civileket alapesetben nem is támadták.

Mára ez is megváltozott. Szinte az ellenkezőjére fordult. A szellemi, lelki, ideológiai hadszíntéren egyre kevesebb a tabu. Nálunk még „csak” mesekönyvvel támadják a legvédtelenebbeket, a gyerekeket, de a „nyugatra” már gyerekpornóval támad a Netflix. Mostanra „hivatalosan” is a háború egyik fő célpontjai a gyerekek lettek. Óvodától kezdve. Sőt, születéstől. Sőt, fogantatástól. Az amerikai elnökválasztási kampány egyik témája, hogy az abortuszt túlélő, élve „megszülető” gyerekeket meg lehet-e, vagy megkell-e ölni. Döbbenet. De ugyanígy hadjárat folyik az idősek ellen is. Van, ahol még „csak” politikai téren, pl. a szavazati jog korlátozásának felvetésével (lásd: Momentum), és van, ahol konkrétan az életükre törve, mint Svédországban a koronavírussal kapcsolatosan, vagy máshol a kegyetlen „kegyes halállal”.

Persze mindig mindenütt csak kis lépéssel kezdték, aztán mindig továbbléptek egyet, még egyet, és még egyet. Ez az egyik bevált stratégiájuk. Van viszont egy másik is, mint most a netflixes gyerekpornóügy, amikor is egy nagyot ugranak előre az elérni kívánt cél felé, abból aztán a felháborodások miatt engednek valamennyit, amire látszólag nyugvópontra kerül az ügy, de valójában ezzel már kitágították a lehetőségeiket, és apró lépésekkel szinte ellenállás nélkül haladhatnak ismét előre, mert az első nagy ugráshoz, a nagy botrányhoz képest már nem tűnik vészesnek egy kevésbé provokatív dolog, amit amúgy, ha nincs a „határtágítás”, nem fogadtak volna el az emberek.

Soha ne sétáljunk bele a relativizálás csapdájába, mondván, egy kisebb rossz mégse olyan borzasztó, mint az a nagy, amit látszólag sikerült megakadályozni. Ne fogadjunk el semmilyen rosszat, se kicsit, se nagyot, jelöljük ki hajszálpontosan a határokat, amiket egyetlen centivel sem engedünk átlépni!

Ugyanígy esünk csapdába akkor is, amikor egy tabu ledöntésekor felháborodva kérdezzük: „mi lesz a következő?” Ezzel a kérdéssel már szinte el is fogadtuk a jelenlegi ártalmas lépést, amin látszólag felháborodtunk.

Ha mindig csak védekezünk, akkor lépésről lépésre gyengülnek a pozícióink, a végén pedig óhatatlanul vereséget szenvedünk. Amikor „ők” lépnek egyet a normalitásellenes irányba, ne elégedjünk meg azzal, hogy megpróbáljuk ezt a lépést megakadályozni, visszavonatni, hanem lépjünk kettőt a normalitás irányába. Ha LHBTQIA+ mesekönyvet adnak ki, amellett, hogy visszavonatjuk, megakadályozzuk a terjesztését, hozzunk létre normális, értékes meseműhelyeket, ahol valóban gyerekeknek való könyveket, rajzfilmeket, mozifilmeket, színházi előadásokat támogatunk. Ha fel akarják hígítani a család fogalmát, amellett, hogy megakadályozzuk, tegyünk még többet a hagyományos család értékének megőrzéséért. Ha támadják a kereszténységet, védjük meg, de lépjünk még egyet, és erősítsünk a helyzetén. Ha a nemzet ellen áskálódnak, mi támogassuk kétszer annyira a nemzet egységét, függetlenségét!

A szakadék szélén táncolunk. Hagytuk magunkat idáig elsodródni. Itt már minden lépés életveszélyes, ezért természetes, hogy mindig nagy rémületet is okoz. Emiatt folyamatos stresszben élünk. Az nem elegendő, hogy az utolsó pillanatban, hatalmas erőfeszítés árán, egyfajta Münchausen báróként mindig visszarántjuk magunkat. El kell távolodnunk a szakadéktól, ha nyugodt, építkezésre alkalmas hétköznapokat szeretnénk. Lépkedjünk vissza a normalitásba!

 

Langó Róbert