– Mi is egészen pontosan a mostanában sokat emlegetett Laudato si’?
– A Laudato si’ (Áldott légy!) pápai enciklika, mely tudatosítani szeretné, hogy a hívő embernek felelőssége van egyrészt a másik ember – a rászoruló, a szegény – irányába, másrészt viszont a teremtett világ, a természet megóvása iránt. A Szentatya írása arra buzdít, hogy halljuk meg a Föld kiáltását, így a természeti értékeknek a megmentésére sarkallja a híveket. A pápai enciklika két pólusa tehát nem más, mint a törékeny ember és a pusztuló természeti környezet problémáira való figyelemfelhívás, cselekvésre buzdítás.
Az enciklika a spiritualitásra, az erkölcsi megújulásra helyezi a hangsúlyt, ökológiai megtérésre szólít fel.
Nemes Gábor (Fotó: Merényi Zita)
– Idén öt éves a Római Katolikus Egyház ezen dokumentuma. Tudunk-e valamit arról, hogy más világvallások és azok vezetői hogyan viszonyultak hozzá?
– Valóban, öt évvel ezelőtt született meg a pápai enciklika, így már van egy kis lehetőségünk a visszatekintésre. A világon mindenütt nagyon pozitívan fogadták ezt az írást, vallásos meggyőződéstől függetlenül. 2015-ben Ferenc pápa elment az ENSZ-be, és New Yorkban beszédet mondott. Ezt követően születtek meg a Fenntartható Fejlődési Célok (UN SDG 17), majd ugyanabban az évben létrejött a párizsi megállapodás is, mely a klímaváltozás kérdéséről szól.
– Mikor tért le az ember arról a morális útról, ami a jelenlegi ökológiai katasztrófához vezetett?
Hirdetés
– Akkor, amikor a homo sapiensből egy mohó sapiens lett. Ez akkor következett be, amikor az ember megpróbált Isten lenni, és ma is sokszor ebben a hamis szerepben botorkál.
A fogyasztásközpontú gondolkodás szerint akkor lehetünk boldogok, ha birtoklunk vagy elfogyasztunk valamit. Ez zsákutca. A szélsőséges bírvágy az, ami kimozdította a világunkat a tengelyéből.
Az is óriási félreértés, ahogy az ember sikeresen elhitette magával: uralkodni kell a természet felett. Amikor azt hitte, hogy a kizsákmányolás, Földünk kincseinek rablása érték.
A kapitalizmusnak egy olyan vadhajtása alakult ki, ami a haszonszerzés érdekében képes volt mindent elpusztítani. Ennek eredményeképpen pedig egy olyan rövidtávú gondolkodás jött létre, amely gyakorta csak negyedéves eredményekre fókuszál, és semmi másra, hiszen a részvényeseket is csak ez érdekli… Az emberiség profithajszolása mára már egyáltalán nem tartható fenn, mert nemcsak elfogynak az eszközeink, de a bolygó felélésével, saját mértéktelenségünkkel új problémákat is létrehoztunk. Légszennyezés, vízszennyezés, zajszennyezés stb. Élelem után kutató kutyák. Képünk illusztráció. (Forrás: Flickr.com)
Az igazi siker az lenne a gazdaságban, ha az összes érintett fél – ebbe beletartoznak a helyi közösségek, az emberek, az állat- és növényvilágok is, melyeket mindezidáig jóformán mellőztek – jól járna, és a termeléssel nem pusztítanák el az élőhelyüket, életterüket.
Ennek a nem csupán profitorientált gazdaságnak a kialakításához viszont muszáj belátnunk:
túlzásokba estünk, mint amikor valaki a svédasztalhoz odaviszi a székét, mert ez a leginkább időtakarékos megoldás.
Mára minden eldobható, lecserélhető. A konzumista, túlzottan fogyasztáscentrikus világkép nem minden embernek zavarja a szemét. Mindenből újabb, nagyobb, ragyogóbb kell.
Sokszor a tegnapi ebédet sem esszük meg, mert már unjuk. Így a megvásárolt élelem egy jelentős része világszerte a kukákba jut! Ferenc pápa úgy fogalmazott, hogy a szegények asztaláról lopunk, amikor kidobjuk a megmaradt, feleslegesnek tűnő ételeket – amiket valójában még fel lehetne használni.
Semmiképpen sem élhetjük tovább azt a pazarló és féktelen életet, amelyet az elmúlt évtizedekben a fogyasztói társadalmunkban megszokhattunk. Szeméthegy. Képünk illusztráció. (Forrás: Pixabay.com)
– Jóval több szemetet termelünk, mint amennyit fel tudunk dolgozni. Látszólag azonban a nyugati világ eddig sikeresen seperte a lábtörlő alá ezt a felesleget.
Igen, a látszat valóban ez, mert nem látjuk mindig a szennyeződéseket – de mindez egy történelmi párhuzamot juttat eszembe. Egykor Nagy-Britanniából egy másik kontinensre vitték a gyilkosokat, rablókat, törvényen kívülieket. Ausztrália ideális hely volt, mert távol volt mindentől és az ottani emberek a britek köreit nem zavarták… Ez volt a megoldás akkor, és tárgyi vonatkozásban ez a megoldás sajnos ma is. A hatalmas mennyiségű műanyag és elektromos hulladék Európából és az Egyesült Államokból óriási hajókon kerül Ázsiába.
Mivel még nem mindenhol jellemző a körkörös gazdaság kultúrája, ezért elvitetjük magunktól a szemetet, de ez magát a problémát természetesen nem oldja meg.
Sajnos a 21. század második évtizedében is az a jellemző Európában, hogy amivel nem tudunk mit csinálni, azt ellökjük magunktól, hogy majd valahol távol, mások valahogyan megoldják azt, amit mi rontottunk el. Amikor pár éve Kína bejelentette, hogy többé nem fogadja azt a műanyagmennyiséget, amit addig Európából küldtünk, akkor komolyabban el kellett volna gondolkodni azon, hogy ezt az ördögi fogyasztási kört hogyan tudjuk megszakítani. Másfajta csomagolóanyagokkal, másfajta fogyasztói szokásokkal?
Csakhogy most másik országok – többek között Malajzia, Indonézia – vették át Kína korábbi szerepét – és folytatódik ugyanaz a szemétszállítás, ami korábban már egyszer csődöt mondott…
Valóban arra az erkölcsi megújulásra lenne szükség, melyet Ferenc pápa hangsúlyoz enciklikájában. Sokkal jobban kell éreznünk a saját felelősségünket! Szemét. Képünk illusztráció. (Forrás: Pixabay)
Szólnunk kell egy másik hasonló eljárásról, amely nem más, mint az elektronikai szemét exportálása. Talán ez még szomorúbb, mint a műanyagé, hiszen számos esetben afrikai gyermekek „bányásszák”, kutatják azokat a szeméthegyeket, melyek kidobott számítógépjeinkből és telefonjainkból épültek.
– Mit tehetünk annak érdekében, hogy ezt az ördögi fogyasztási láncolatot megszűntessük?
– Sok jó létezik ma a környezetünkben, ezeket fontos észrevennünk és értékelnünk. Az erkölcsi elmozdulás elengedhetetlen lenne, hiszen a bírtoklás került az előtérbe – és nem a létezés.
Meg kell érteni, hogy a vásárlás nem szórakozás!
Töltsünk helyette minél több időt a természetben! Egy-egy beszélgetés, vagy kirándulás öröme többet kellene érjen, mint a fogyasztástól remélt boldogság.
Nagyon fontos, hogy ne csak környezetvédelemről és környezetszennyezésről beszéljünk,
hanem a Laudato si’ gondolata alapján Isten dicsőítése is megjelenjen, a hálaadás, az imádság.
Ezek nagyon fontosak, mert erőt adnak ahhoz a nem mindennapi feladathoz, ami előttünk áll, és amelyre a Szentatya hív bennünket, mert bár „mindenki tehetségére szükség van”, naivitás lenne azt hinni, hogy égi segítség nélkül sikerre vihetnénk ezt az ügyet.
