A család a jó termőföld a hivatások megszületéséhez – vallja Tamás Huba

Testvérek, nem csak vér szerint, hanem a papi szolgálatban is: korábbi interjúnkban Tamás Barna – Barni atya – erdélyi ifjúsági lelkészt ismerhették meg olvasóink, most pedig ikertestvére, Tamás Huba, Erdély ministránslelkésze osztotta meg velünk gondolatait a papi hivatás ébredéséről, a család fontos szerepéről. A nyolcévnyi ministránslelkészség kihívásairól, a szülővárosban való szolgálat örömeiről és kihívásairól is vallott az ikerpár ifjabbik tagja.

– Hogyan született meg önben a papi hivatás iránti érdeklődés? Hatottak egymásra ebben is testvérével, Barni atyával?

– Ha a hivatás egy életet rejtő, kibontakozó mag, akkor a család a jó termőföld hozzá. Családunk évszázadokra visszamenően a közösség szolgálatában állt. Őseim között, az 1600-as évekig visszamenően hat római katolikus pap, számtalan kántortanító, jegyző, falubíró, csendőr, sőt királybíró is volt. Apai dédnagyapám kántortanítóként mindkét világháborúban részt vett, többször megsebesült, hat évet volt fogságban, de századosként tért haza a harcmezőről. Hősiességét kilenc érdemérem, és a vitézségi cím igazolja.

Habár a kommunizmus családunkat tekintélyes vagyonától megfosztotta, mégis megmaradt a közösség iránti elköteleződés és felelősségtudat. Ennek az emberi tényezőnek is nagy szerepe volt abban, hogy a papi hivatás az életemben szárba szökkenjen. Hivatásom megszületésében ennél fontosabb szerepe volt az értem mondott imádságoknak. Apai nagymamám – aki velünk egy udvarban lakott – egy betegség miatt, melyet türelemmel viselt, már kora felnőttkorától házhoz kötött életformát kényszerült élni. Napjai imádságban teltek. Értem, értünk is sokat imádkozott. Emlékszem, kisgyerekként, egy szentmiséről hazatérőben neki mondtam el először, hogy pap szeretnék lenni. Azt mondta: „Akkor neked is sokat kell imádkozni és tanulni.”

Számunkra természetes volt, hogy habár a kommunizmusban tiltották a szentmisére és hittanra való járást, nekünk ott a helyünk! Kiváló lelkipásztorok szolgáltak a közösségünkben, akikre felnéztem, akik példaképeim lettek. Isten kegyelme és ezek az emberi tényezők érlelték meg bennem a papi hivatást. Mivel hasonló hatások értek bennünket az ikertestvéremmel, nem volt meglepő, hogy a pályaválasztáskor, nyolcadik osztályban egyszerre mondtuk ki: papként szeretnénk a jó Istent szolgálni.

Amióta az Úr Jézus két testvérpárt is meghívott apostolai közé, nem furcsa, nem különös, ha Isten hívó szava testvéreket is szíven talál.

Egyébként egyházmegyénkben két másik ikerpár és néhány testvérpár is szolgál papként az Úrnak.

– Hogyan fogadták a szülők a papi hivatás melletti elköteleződés hírét? Hiszen két fiuk is pap lett…

– Amikor látták, hogy ebbe az irányba alakul az életpályánk, és mi erre örömmel igent mondunk, szabaddá tettek bennünket, mondván: „Bármit választotok, mi tiszteletben tartjuk és támogatjuk. Csak azt kérjük, hogy

amit választotok, azt teljes odaadással, teljes szívvel tegyétek.”

Persze nem könnyű a mi döntésünk „terheit” nekik is viselni. Nehéz volt már tizenhárom évesen elengedni minket, majd később a távolban, évekig több ezer kilométerre tudni az otthontól. Hittel hordozták a döntést, hogy mindkét gyermekük a jó Isten szolgálára szenteli magát. A gondviselés nagy ajándéka, hogy most, amikor az idős kor és a betegség miatt már egy kissé ránk szorulnak, közelebb vagyunk egymáshoz.

Ft. Tamás Huba és Ft. Tamás Barna. Fotó: Tamás Huba

– Ön Erdély ministránslelkésze. Milyen kihívásokkal és örömökkel jár ez a szolgálat?

– Nagy ajándék a katolikus egyházban, hogy a legszentebb áldozat bemutatásánál, a különféle szertartásokon a pap nem egyedül, hanem közösségben cselekszik. Mellette gyerekek, fiatal fiúk és lányok segédkeznek, hogy a liturgia a jó Istenhez méltó, felemelően szép legyen. Ebben mindenkinek megvan a maga feladata. Az együtt végzett szolgálat aztán közösséggé formálja a ministránsokat.

Rendszerint egy életre meghatározó barátságok születnek a közösen végzett szolgálat és élmények hatására.

Mint egyházmegyei ministránslelkésznek az a feladatom, hogy a plébániák ministránsvezetőit a szolgálat lelkületében megerősítsem, hogy egy ministránstáborból, egy papszentelésre szervezett ministránszarándoklatról, nemzetközi ministránstalálkozóról hazatérve újult lelkesedéssel, odaadással szervezzék, vezessék saját ministránscsapatukat. Szent Pál apostol figyelmezteti a római közösség oltárszolgáit: „A buzgóságban ne lankadjatok, legyetek tüzes lelkületűek: az Úrnak szolgáltok” (Róm 12,11). Ennek a szentpáli üzenetnek a tolmácsa a ministránslelkész.

Egyházmegyei szinten ezt a szolgálatot idén nyártól átadom egy fiatalabb paptestvérnek. Ha visszagondolok arra a nyolc esztendőre, melyben a plébánosi szolgálatom mellett még ezt az egyházmegyei szintű feladatot is elláttam, öröm és hála van bennem. Kezdetektől paptestvérekkel, kispapokkal, szerzetesnővérekkel és lelkes fiatalokkal közösen terveztük meg és viteleztük ki programjainkat. Nyaranta táborokat szerveztünk külön-külön száz fiúnak és ötven lánynak. Minden évben valamelyik csoporttal, két autóbusznyi ministránssal részt vettünk a gyulafehérvári papszentelésen. Négyévente egy autóbusz ministránssal részt vettünk a Rómában szervezett nemzetközi ministránstalálkozón. Felejthetetlenek a csíksomlyói Salvator kápolnában megtartott éjfélbe nyúló szentségimádások, a táborok végén tartott eskütételek. Öröm volt látni, hogy az egyházmegye különböző szegleteiből érkező ministránsok hogy lelkesítik, inspirálják, bátorítják egymást és, hogy szőnek pár nap alatt életre szóló barátságokat. Örömforrás az is, hogy a programjainkon részt vett fiatalokat az Úr megszólítja és papi, szerzetesi pályára hívja. Istennek hála, többen mondtak már igent a jó Isten hívására.

A kihívás? Hitelesen bemutatni a ministránsoknak, hogy

Istennek szolgálni csak teljes szívvel lehet, csak teljes odaadással szabad, s ha Ő hív, életünket odaadni érdemes.

Ministránsokkal a Csíksomlyói Kegytemplomban. Fotó: Tamás Huba

– Nagyon sok templomból hiányoznak az oltárszolgák. Hogyan lehet meghozni a kedvet a ministráláshoz?

– A ministránsok jelenléte vagy hiánya a szentmisén fokmérője a lelkipásztor és a szülők buzgóságának. Ha a pap részéről egy kis figyelmet, kedvességet, a szülők részéről egy kis biztatást kapnak a gyerekek, szívesen jönnek ministrálni.

A gyermekszívbe el van rejtve az Isten szeretete, mint mágnes vonzza a Szent a tiszta gyermeki szívet.

Nagy felelősség ezt a lelkesedést közömbösséggel, durvasággal, igénytelenséggel kioltani. Az apostolokat megkorholja az Úr Jézus, amikor el akarják kergetni az áldást váró gyermekeket: „Ne akadályozzátok, hogy hozzám jöjjenek a kisgyermekek, mert ilyeneké a mennyek országa.” (Mt 19,14-15). Persze, ez a szolgálat kis pedagógiai érzéket, nagy kreativitás, leleményességet igényel. Egy mosoly, egy köszönet, egy dicséret csodákra képes.

A szolgálatban a lelkipásztor nincs, nem lehet egyedül. A jó Isten mindenütt gondoskodik egy segítőkész tanító néniről, egy jó anyukáról, akinek a szívére helyezi ezt a szolgálatot. Egy pár napos nyári tábor, a közösen szerzett élmények csodákra képesek. Ha hozzátesszük a mi törékeny erőnket, lelkesedésünket, a többiről a Szentlélek gondoskodik.

Ministránsokkal a csíksomlyói nyeregben Fotó: Ft. Tamás Huba

– Székelyudvarhely a szülővárosa, egyben a jelenlegi szolgálati helye is. Lehet próféta a hazájában az ember? 

– Jó kérdés. Egy évvel ezelőtt Isten kegyelméből eljutottam a Szentföldre. Különleges kegyelmi pillanat volt a szent család názáreti otthona fölé épület templomban imádkozni. Elgondolkodtam ott azon, hogy az Úr Jézus, ha előre tudta, hogy földijei, a názáretiek elutasítják, miért tartotta mégis fontosnak hazatérni az örömhírrel? Úgy gondolom azért, mert hitt a kegyelem, az örömhír átformáló erejében, a szeretet végső győzelmében. Otthon szolgálni csak ebben a hitben érdemes.

Az evangelizáció elengedhetetlen tényezője, hogy a lelkipásztor ismerje, értse híveit. Ferenc pápa szerint: „legyen nyájszagú a pásztor”.

Nap, mint nap tapasztalom, hogy lelkipásztori szolgálatunk előnyére van az, hogy híveinkkel „egy vérből vagyunk.” (Ismerős arcok).

Ez ugyanakkor nagy kihívás is. Protestáns lelkész barátaimtól tudom, milyen nehéz otthon, családtagjaiknak tanúságot tenni, az evangélium hitelét megőrizni. A katolikus pap is így van otthona közelében.

– A mai, egyre liberálisabb világban mi a hívó szó, mi a serkentő erő a fiatal fiúk számára a papi hivatás mellett?

– A kuruc toborzók jutnak eszembe, amikor a hős vitézek harcba hívták a fiatal legényeket. Felszították a lappangó hazaszeretetet, olyan vágyat ébresztettek, mely legyőzte a halálfélelmet is.

Ma a szabadság diktatúráját éljük. Ma nem halálfélelem, hanem az élet-félelem, életféltés tart vissza sokakat az odaadástól, az elköteleződéstől, legyen ez a házasságban, szerzetesi vagy papi élethivatásban.

Ez a korszellem észrevétlenül belopódzik mindenikünk életébe. Minden azt sugallja: Ne add el magad, légy szabad! Csak úgy menj bele bármibe is, ha bármikor kiléphetsz belőle! Rövidke élettapasztalatommal mégis azt látom, hogy

csak az a miénk, amit odaadunk, csak annak van értelme, súlya, ami áldozatot követel.

Időt, odafigyelést, energiát, életet. Ebből az odaadásból születik majd az igazi szabadság. Mindez csak elmélet lenne, ha nem lennének olyan házaspárok, szerzetesek, papok, akik ezt meg is élik. A szépen megélt élet vonzó, a hiteles hivatás magával ragadó. Ma sokan egy kalandra is felteszik az életüket. Amikor felismertem, hogy a jó Isten papi szolgálatra hív, döntésemben olyan emberek segítettek, akiknek az élete azt sugározta, hogy a jó Isten szolgálatára érdemes mindent odaadni. Ma is csak ez lehet serkentő erő, hívó szó a fiataloknak.

Szolgálat közben Fotó: Ft. Tamás Huba

– Mindnyájan vonhatunk le tanulságokat a koronavírus-okozta négy fal közé és online térbe való szorulásból. Az ön számára mi szolgált tanulsággal az elmúlt időszakból?

– A koronavírus rendkívüli gyorsasággal átírta programjainkat, átforgatta életünk jól bejáratott szokásait. Sok szép közösségi ünnepünk elmaradt. Ami megmaradt, a mindennapi szentmise, melyet az internet segítségéve közvetítettünk. Meglepő volt, hogy milyen sokan kapcsolódtak be ezekbe a szentmisékbe. A jó Isten ajándéka volt, hogy olyanokhoz is eljutott az Úr igéje, akik betegség, vagy az idős kor miatt házhoz kötöttek, akik valamiért nincsenek benne az egyház vérkeringésében.

Számomra kegyelmi idő volt, ajándékként éltem meg a hirtelen lecsendesedett életünk minden percét.

A lelkipásztor életében talán legintenzívebb napok a szent három nap és a Húsvét. Sokszor ezer dologra kell figyelni és ha nem vigyázunk, elcsúszhat a hangsúly a lényegről. Számomra hihetetlen ajándék volt a szeretet nagy misztériumát, a Húsvétot úgy ünnepelni, hogy semmi másra, csak a jelenlétre, a szépen végzett liturgiára kellet figyelni.

A közösség hűségének szakítópróbája volt ez az időszak, és hála Istennek, a mieink jelesre vizsgáztak. Amikor még csak napközben, rövid imára nyílhattak meg a templomok, sokan jöttek hálaadásukkal, kéréseikkel, félelmeikkel egy kis időre az Úrral lenni. A testvérek buzgósága engem is szíven talált.

Ez a járvány lemosott személyes és közösségi életünkről mindent, ami sallang, de meghagyta a lényeget, ami éltet, ami erőt ad.

A szolidaritás, a segítőkészség szép gesztusai születtek, ahogy a szentmisék után a város kórháza felé fordulva közösen megáldottuk a betegeket és hősiesen helytálló orvosainkat, betegápolókat.

Az elsőpéntekes betegeinkhez sem juthattunk el. Amikor felhívtuk őket és a lelki vigasz mellett felajánlottuk a konkrét segítséget, többen mondták: „Idáig nem tudtam, hogy ilyen jó szomszédjaim vannak, nem tudtam, hogy ennyi jóság van a fiatalokban. Úgy érzem magam mint egy király, mindenki engem szolgál. Már nem is tudom, mit találjak ki, hogy senkit meg ne sértsek, vissza ne utasítsak.”

A járvány neheze, gazdasági következményei ezután következnek. Sokan elveszítették, elveszítik munkahelyüket. A koronavírus járvány korszakhatároló esemény lesz. Előtte az élményhajhászás, a pazarlás, a tobzódás korát éltük. A jó Isten valamiért megengedte ezt.

Az, aki a betlehemi jászol egyszerűségével beérte, tanítgat bennünket, hogy felfedezzük, milyen kevés kell a boldogsághoz. Csak az a kérdés, hogy akarunk-e egyszerűen boldogok lenni.

 

Tamás Huba ikertestvére, Tamás Barna jelenleg Erdély ifjúsági lelkésze. Vele készült interjúnk itt olvasható.

Gyöngy-Pethő Krisztina

Kiemelt képünkön Ft. Tamás Huba a székelyudvarhelyi Kis Szent Teréz templomban 2017. nagypéntekén. Fotó: ksztplb.ro