Az európai értelemben vett konzervatívok a tegnap balosai

Már tavaly is kordonok és korlátozások nélkül rendezhették meg a Pride-menetet; alig volt tiltakozás, igazán senkit sem érdekelt az egész. Belenyugodtunk, hogy ez már az életünk része. Nyilván idén sem változott volna a helyzet, hiszen a főpolgármester – valamint több kerületi vezető – is ott vonult volna a melegek sorai között. Tudjátok, csak egyenlő jogokat akarnak, semmi provokáció vagy elnyomási szándék nincs a tarsolyukban… Elfogadást akarunk, semmi egyebet! – minden érzékenyítési-társadalomkonstruktőri-világjobbító-baloldali elhatározás és kísérlet ezzel a dumával kezdődik. 

Aztán mire feleszmélne az ember, már annyira a sarokban áll, hogy egyet sem tud előrelépni.

Pontosan ennek köszönhető az a sok mém, amin az egyszeri, jóindulatú konzervatívot úgy ábrázolják, mint az egy-két évtizeddel ezelőtti liberálist. Ha megnézzük a jelenlegi európai fősodort, valóban azt látjuk, hogy a konzervativizmus gyakorlatilag azt állítja és kívánja, amit a baloldaliak egy emberöltővel ezelőtt.

Teszem azt 25 évvel ezelőtt egy baloldali párt elsősorban nem azzal kampányolt, hogy márpedig az azonos neműeket ilyen és olyan jogok illetik meg – mindössze és jószerivel annyit állított csupán, hogy rendben, elfogadjuk, hogy ilyen is létezik, biztosítjuk a jogegyenlőségüket – akár vonulhatnak is. Óvatosan kezelték az ügyet, nem tartott még ott az érzékenyítés kultúrája, mint manapság.

Ma ezek a balos pártok az elsőrendű problémák között tálalják a szexuális kisebbségek kérdéseit, a „moderált” konzervatívok pedig ott tartanak – ha nem előrébb –, mint az előbbi politikai csoportosulások évtizedekkel ezelőtt. Angol és a német konzervatívok emelik jogrendbe az azonos neműek házassági lehetőségét, a magyarországi „igazi konzervatívok” és „igazi kereszténydemokraták” szerint meg Jézus a Pride-on vonulna. (Horváth Tamás barátom tette hozzá ehhez nemrég, és ahol csak lehet, idézem, hogy valóban, Jézus bizony ott lehetne – ostorral.)

Ezért sikamlós ez a talaj, ezért kell nagyon vigyázni, hogy mi, keresztények és konzervatívok pontosan mit tartunk elfogadhatónak, milyen kérdésekben haladunk a könnyebb ellenállás felé. Mi lehet a legrosszabb, ami történhet? Lehomofóboznak? Jaj, hát akkor mit csinálunk majd?

Sokan erre azt mondják rendes konzervatív körökben – tehát nem a művi konzik, hanem barátaink és harcostársaink is –, hogy nemigen számít ez a kérdés, inkább hallgassunk róla. Mások megemlítik – nem érdekes, a lényeg, hogy tiltakozni sem szabad, hiszen a cél éppen a figyelem kiprovokálása. Csakhogy ahol az abnormalitás természetessé válik – értsd: támogatandó, hiszen „kerítések nélkül rendezték” –, ott felesleges arról beszélni, hogy milyen értékek számítanak a mindennapokban.

Ez a gyáva megalkuvás vezetett el odáig, hogy a felforgatás erői szétverhettek mindent, ami valaha is számított. És ezek az erők aztán nem ismerik az eleganciát. A társadalom előzékenyen a kisujját nyújtotta, ma pedig már a karunk sincs meg.

A normalitás egzakt és kétségbevonhatatlan fogalom, ami nagy ívben tesz arra, hogy kinek mi a véleménye róla. Egyébként meg alapesetben és konkrétan mit akar egy ilyen menet bizonyítani? Milyen elnyomatásra kell felhívni a figyelmet, amikor a létező összes multi és szórakoztatóipari óriás ugyanazt skandálja, mint ők? Ti nem forradalmárok vagytok, hanem a Coca-Cola előretolt helyőrsége. Nem titeket üldöznek, hanem azokat, akik az abnormalitásra nem mondják azt, hogy az valójában rendben van.

Teljesen világos, hogy a totális leigázás a cél. Ha például ezidáig kicsit komolyabban hallattuk volna a hangunkat, akkor a Szent Koronát nem rántották volna le a porba – nem merték volna. (Arról már ne is beszéljünk, hogy a szivárványt hogyan rabolták el tőlünk, és mi hogyan mondtuk erre is azt, hogy oké, csak nehogy probléma legyen belőle, átadjuk! A szivárványt, ami évezredek óta annak a jelképe, hogy Isten összekötötte magát teremtményeivel és szövetséget kötött velünk. Ez sem provokáció volt, ugye?)

Gondolom, sokan figyelték legutóbb a ferencvárosi szurkolókat, akik megelégelték a folyamatosan arcukba tolt propagandát, majd szépen lekapták a ferencvárosi önkormányzat kapujáról az LMBTQ-zászlót. Jó, hát a maguk módján jártak el vele, én elhiszem, hogy sokak ízlésével nem találkozott, amit a zászlóval tettek, de ha egy fél deklaráltan háborút hirdet a normalitás ellen, akkor olyan nagyon nem kell azon meglepődni, ha egyesek szintén nem a szalonban látott módszerekkel lépnek fel – csak éppen a normalitás felől érkezve.

Aztán érdekes volt figyelni valamelyik momentumos srác erélyes fellépését is a Fradi-zászló ellen, Ferencvárosban. Gondolják át ezt a helyzetet, mert érdemes! A senki által nem kért – hiszen, mint kiderült, még az ellenzéki többségű ferencvárosi testület sem tudott arról, hogy Baranyi Krisztina önkényesen politikai aktivizmusba kezd – LMBTQ-jelképnek lengenie kell a városháza homlokzatán, de a kerületi csapat (a legnépszerűbb magyar fociklub!) lobogóját le kell szedni a falról, hogy megbüntessük ezeket a csúnya, rasszista homofóbokat.

Majd ők megmutatják, mi a rend! Olyan jól tudnak minden egyes alkalommal a józan többség ellen hadakozni. Mint régen, hiszen nincs új a nap alatt: az elvtársak elmagyarázzák nekünk, hogyan kell csinálni a demokráciát, és ha ez nem tetszik, akkor lehetőség szerint agyonvernek.

Úgyhogy most kell kiállni. Hangosan, nagyon hangosan azt mondani: nem hátrálunk, nem vonulunk vissza, nem adunk több ingyen győzelmet. (Már csak azért sem, mert persze, a Pride elmarad, de valójában semmivel sem lesz kevesebb esemény, rendezvény és miegyéb, sőt.)

Ha most sem mutatjuk más arcunkat, akkor lassan duzzogni sem kell, olyan nyilvánvaló lesz, hogy azért mégiscsak megfelel ez így nekünk.

 

Trombitás Kristóf

 

A kép forrása a Pixabay.

Iratkozzon fel hírlevelünkre!