Ungváry Zsolt: Áldozat – 17. (folytatásos kisregény)

A terroristák kivégzik egy túszukat, a Tibor helyett önként jelentkező Lászlót. Támaszt-e feltételeket az áldozathozatal? Tartozunk-e annak, aki helyettünk meghalt?

A regény a kétezres évek elején játszódik; történései és szereplői a fantázia szülöttei.

Az előző részek itt érhetők el.

17. RÉSZ

Anna felállt az ágyról; a redőny résein beszűrődő fény kirajzolta meztelen testének körvonalait. Kinyitotta a szekrényt.

– Mit csinálsz? – kérdezte Tibor, aki eddig figyelte.
– Felveszek valamit – suttogta az asszony.
– Miért?
– Hátha bejön valaki…
– Ugyan! Miért jönne be?

Anna kislányosan vonogatta a vállát, s közben magára húzott egy hálóinget.

– De legalább bújjál vissza! – kérte a férje.

Egymás mellett feküdtek ismét, Tibor keze kutakodóan elindult a hálóing alatt.

– Meghallják – kuncogott Anna.
– Üvölt a tévé.
– De ha hirtelen kikapcsolják, annál nagyobb lesz a csend.

Tibor kihúzta a kezét, és durcásan elfordult.

– Igyekezni kellene azzal a lakáscserével – mondta. – Lehet, hogy nem is gondolták komolyan…
– Komolyan gondolták, légy nyugodt!
– Hát, nem tudom… Már kérdezgetik a munkahelyemen is, mikor költözünk, meg mik a terveink…
– A terveink? Mi közük hozzá?
– Nem kell felfortyanni. Kíváncsiak. Érthető.
– Mi ebben az érthető? Mi se kíváncsiskodunk, hogy ők mit vesznek, mikor szeretkeznek és költöznek-e mostanában.
– Folyton rólunk van szó mindenütt. Érthető, ha érdeklődnek. Én már mondtam, hogy elköltözünk, hát persze, hogy mindig rákérdeznek. Kicsit meg kellene sürgeti apukádat…
– Miért, a te szüleid mit tettek?

Tibor dühösen lerúgta a paplant a földre.

– Ők fizették a… Ők fizették az esküvői vacsorát. Tudod, hogy anyám… – Elakadt. Inkább felkelt, és ő is magára vett egy pizsama alsót.
– Tibor! – kiáltotta Vékony Jenő az előszobából. – Te vagy a tévében.

Tibor dühösen belerúgott az ágyba.

– Látod! – sziszegte visszafojtott hangon. – Nem szállnak le rólam.
– Érthető – idézte Anna gúnyosan a férje iménti szavát. – Az apósod szólt, hogy benne vagy a tévében. Ő érdekesnek találja, azt hiszi, téged is érdekel… Jót akar.
– Tibor! – bődült ismét a hang. – Nem jössz?
– Nem érdekel – kiáltotta a férfi, s visszafeküdt, de nem Anna, hanem a fal felé fordult.

***

Tibor fodrászhoz sem szeretett járni, mert utálta, ha a fején matatnak. A gyártásvezető most mégis beparancsolta a sminkeshez, aki mindenféle púdereket kent az arcára és a haját igazgatta. Míg gyakorlott kezek babrálták az orra környékét és szeme alját, a tükörben megpillantotta Moharos Bernadette-et, aki odahúzott melléje egy széket.

– Izgulsz? – kérdezte.
– Izguljak? Majd kivágják, ha hülyeségeket beszélek.
– Nem szeretnénk vágni belőle. Az élő adás varázsát fogja visszaadni, még ha felvételről is megy. Csak spontán, őszintén viselkedjél! Jó lenne, ha valamilyen szép gesztussal megköszönnéd az édesanyának…
– Mit?

Moharos összevonta a szemöldökét.

– Ugye tudod, miről szól ez az egész?
– Nem – mondta Tibor dühösen. – Fogalmam sincs!
– Meghalt miattad egy ember.
– Nem miattam halt meg! – csattant fel. – Terroristák elrabolták és megölték. Nem én öltem meg.
– Jó, jó, nyugi. Úgy értem, helyetted. Te magad mesélted, emlékszel, még Olaszországban. Nagyon nemes tett volt ettől a Lászlótól. De neki is van édesanyja, aki siratja. Aki talán arra gondol: miért nem az a másik? Akit kiválasztottak az emberrablók? Hiszen annak kellett volna igazából meghalnia! Érted a drámát?
– Én nem értem. Én megéltem ezt a drámát.
– Akkor meg mit magyarázok? Magadtól is eszedbe fog jutni. Igaz? Mondjuk kezet csókolhatsz neki, vagy… Virág! Ez az! Szólok mindjárt, hogy hozzanak virágot!

Mielőtt Tibor tiltakozhatott volna, már ki is rohant.

Szabóné a stúdió bejárata előtt kuporgott szótlanul. Ő már túl volt az előkészületeken. Moharos melléje is leült, barátságosan megdörzsölgette a karját.

– Fel a fejjel, Szabó néni! Ez nem a gyász, hanem a büszkeség napja. Most meg fogja ismerni azt a fiatalembert, akinek az életét László megváltotta a sajátjával. Kellene valami szép gesztus… Mondjuk ölelje át, hogy fiam!

Szabóné ingerülten felhorkant.

– Nem a fiam!
– De olyan, mintha a fia lenne…
– Nem olyan! Egyáltalán nem olyan!…
– Akkor adjon neki valamilyen feladatot, ami méltó László áldozatához. Amivel értelmet adhat ennek a…
– Ennek nincsen értelme…
– Jaj, dehogyis nincs, Szabó néni! – Az órára pillantott. – Na, tessék hangolódni, készülődni. Mindjárt kezdünk.

Moharos Bernadette hosszasan konferálta fel ma esti vendégét. Néhány bejátszással felidézte a túszdráma napjait, utcai járókelők vallottak félelmeikről, együttérzésükről. Az akkori híradók képeivel Moharos Bernadette izgalomtól túlfűtött, mégis korrekt jelentéseit élhették át újra a nézők.

Azután a háttérben megjelent egy óriási fotó Lengyel-Szabó Lászlóról; vidám pillanatban kaphatták lencsevégre, mert felszabadultan, élettelien mosolyog, fehér fogai méteres nagyságban villannak elő. S e díszletek között a műsorvezető szertartásosan jobbra mutat.

– Most pedig, kedves nézőink, megismerhetjük azt az asszonyt, akinek egyetlen fiát gyilkolták meg irgalom nélkül az azóta már lakat alatt lévő terroristák. Szabó Pálné.

Műtaps; kicsit esetlenül, de célirányosan tartva a számára fenntartott szék felé, megérkezett az édesanya. Moharos átölelte, lesegítette a helyére, mint egy mozgássérültet, majd ő is odatelepedett, szorosan melléje.

– Egy ország izgult a fiáért, és egy ország háborgott, egy ország szomorkodott és sírt, amikor hírét vette a borzalomnak. Az Ön fia néhány nap alatt ismertté vált, háttérbe szorította a politikusok marakodását. Kérem, asszonyom, beszéljen nekünk Lászlóról.

Szabóné megköszörülte a torkát, iskolás hangon kezdett bele:

– Én Lacikának hívtam, nekem nagyon furcsa ez a komoly Lászlózás. Persze, én még mindig azt a kisfiút látom magam előtt, akit pelenkáztam, aki kisautókkal játszott, meg eltörte a virágvázát, mert focizott a lakásban… De hát – intette le egy mozdulattal a szólni készülő Moharost – a világ a felnőtt Lászlót ismerte meg. Ő nagyon komoly, értelmes fiatalember volt. Igen. Egyetemre járt, nagyon komoly tervei voltak. Nagyon komolyak – ismételte meg. – Magas, jóképű fiú. De hiszen itt a fényképe – fordult hátra, s most először könnyek jelentek meg a szemében.
– Igen, csakugyan – vette át a szót Moharos. – Talán gazdag vállalkozó, üzletember lehetett volna belőle.
– Nem talán, biztosan. Tudja, én egy szervizben dolgozom, autókkal foglalkozom… Lászlónak is az autó volt a mindene. Valami sportkocsit szeretett volna… Utazni vele, más tájakat megismerni. Olaszországba is azért ment, hogy kalandot keressen, élvezze a fiatalságát… Ez lett belőle…
– Szerették a lányok?
– Mi az hogy! Persze, volt neki egy komoly kapcsolata, de… Hát igen, minden ujjára talált volna. Igazságtalan az élet… – zokogta el magát hirtelen. Moharos néhány pillanatig várt, hogy a kamera kellően ráközelíthessen az elgyötört, kétségbeesett arcra, felvegye a ráncokon végigfutó könnycseppeket.
– Jó, egy kicsit leállhatunk – kiáltotta. – Törölje meg az arcát, kérem!
– Elkenem ezt a vackot, amit rám kentek… – bosszankodott Szabóné.
– Megoldjuk. Bea, légy szíves!

A sminkes odaugrott, kicsit bepúderezte az asszony arcát.

– Jó lesz. Folytathatjuk? – kérdezte Moharos Szabónétól.
– Igen.
– Felvétel! Elérkezett a pillanat – mondta a riporternő egyenesen bele a kamerába –, amikor a gyászoló anya találkozik azzal a férfival, aki helyett a mi Lászlónk feláldozta magát. Íme, az életét ajándékba visszakapó Lenkei Tibor!

Az iménti műtaps mellett ezúttal fanfárok is jelezték a különleges alkalmat.

Tibor félszegen lépett be a stúdióba, és szerencsétlenül megállt két méterre Szabónétól. Az asszony ellenségesen bámult rá, Tibor zavartan a homlokát vakargatta. Öltönye lógott rajta, a nyakkendője félrecsúszva, dadogva szólalt meg:

– Jó… Jó estét!…

Szabóné, mint valami látomásban, fölemelkedett, odalépett a tanárhoz, és közelről az arcába nézett. Így álltak hosszú másodpercekig, Moharos Bernadette lélegzetvisszafojtva figyelt, csak a szemével intett a kamera felé, hogy vegyék a nagy jelenetet. Tibor, hogy oldja a feszültséget, lehajolt, hogy kezet csókoljon. Szabóné meglátva a szándékot, elvonta a kezét, hátrébb lépett, és végre megszólalt:

– Szóval maga az – mondta üdvözlésképpen. – Becsülje meg magát, figyelemmel fogom kísérni az életét!
– Igyekszem… – dadogta Tibor, és komolyan fontolgatta, hogy hátat fordít és távozik. Moharos Bernadette jó érzékkel most avatkozott közbe. Karon fogta a férfit, és elhúzta jó messzire a fenyegető szoborrá merevedett asszonytól.
– Az egész ország önről beszél napok óta. Kérem, meséljen magáról valamit! Ki is az a rejtélyes Lenkei Tibor, akiért meghalt egy ember.
– Nem vagyok rejtélyes – rázta a fejét Tibor. – Már nyilatkoztam többször, magának is, még Olaszországban… Semmi titkolnivalóm nincsen. Testnevelő tanár vagyok, huszonhét éves, nős…
– Mivel szokott foglalkozni szabad idejében? Mi a hobbija?
– A sport… Ez a szakmám is, hát… Focizni szoktam barátokkal. Évekig kosaraztam is, másodosztályban játszottam, de aztán nem volt időm…
– És?

Tibor megtörölte verejtékező homlokát.

– Az iskolai kosár csapatot is edzem… Tavaly harmadikok lettünk a kerületben…
– Harmadikok? – kérdezett vissza Moharos Bernadette enyhe gúnnyal a hangjában. – Most, hogy elérte a népszerűség…
– Én ezt nem nevezném népszerűségnek… – vágott közbe élesen a férfi.
– Ismertségre gondoltam, persze. Nem ostromolják a nők?
– Nős vagyok… Éppen a nászutamon voltam, amikor… Én nem kerestem ezt az ismertséget, és köszönöm, elegem is van belőle – tette hozzá dühösen.
– Ez, sajnos, nem így van – mondta oktatóan a riporter. – Ön már nem rendelkezik korlátlanul az életével…
– Hogyne rendelkeznék! Az én életemmel kizárólag én rendelkezem.
– Nem tudom, a halott László édesanyja mit szól ehhez. Kérdezzük meg tőle!

A halott László édesanyja – a kamera tanúsága szerint – felindultan a megfelelő kifejezéseket kereste ilyen fokú hálátlanság és cinizmus láttán. De mivel egyelőre nem találta, Moharos intett a műszakiaknak, hogy álljanak le.

(Folytatjuk.)