Amikor az ihlet hit lett
Szalézi Szent Ferenc Filotea című művében azt írja, hogy „a gonosz lélek néha nagy vágyódást kelt bennünk igen távollevő és soha meg nem történő dolgok iránt, hogy szívünket elterelje az olyan meglevőktől, melyek bár kicsinyek, de nagy erények s érdemek szerzésére alkalmasak”.
A szent író egyáltalán nem helyesli, ha valami olyan életmód után vágyódik az ember, „amely kötelességeivel nem fér össze, vagy oly ájtatosságokat akar gyakorolni, melyek állásának nem felelnek meg, mert az ilyen haszontalan vágyódás elszórakoztatja a szívet, megbénítja erőit, melyek egyéb teendőkre volnának szükségesek”.
Az idézetekből kiindulva elgondolkodhatunk azon, hogy egy művész élete hogyan is néz ki. Valljuk be őszintén, nem egyszer leginkább romokban hever. Kevés olyan ember létezik a földön, aki képes lenne
türelemmel elviselni a múzsai ihletésektől rapszodikus időbeosztást.
Általában véve a művész belekóstolgat a nem látható világba, és meg-megjelenít valamit abból. Ezzel olyat alkot, amely lényegéből fakadóan maradandó értéket képvisel. Távlatok nyílnak meg ilyenkor, amelyek válaszokat és talán vigasztalásokat is nyújtanak mindazoknak, akik az elkészült műalkotást látják vagy éppen hallják.
Talán megállapodhatunk benne, hogy a művészet a transzcendens világ leképezése – valláshoz való hovatartozástól függetlenül. Egyfajta
híd a föld és az ég között.
A megszületett üzenet pedig visszahangra talál bennünk és mozgásba hoz, elindít valamilyen irányba.
Az alkotás transzcendens jellege az Isten dicsőségére létrejött művészeti ágakban még egyértelműbben, konkrétabb megfogalmazásokban jelenik meg. A szakrális művészeteknek ezért kifejezett küldetése, hogy direkt módon
összekapcsolják Istent az emberrel.
Az adott művet létrehozó művész még érzékenyebben figyel az isteni útmutatásokra, a Szentlélek vezetésére.
De vajon felmenthetjük-e a vallásos műveket megalkotó művészt az állapotbeli kötelességei alól? Mondhatjuk-e, hogy amikor jön a „múzsai csók” – vagy keresztényi módon megfogalmazva a Szentlélek indíttatása –, az alkotó eldobhat mindent, az alkotást tekintve a legfontosabb feladatnak, elfelejtve minden mást: feleséget, gyermeket, időbeosztást, bármit, ami éppen körülötte van…
Furcsa lenne, ha Isten ezt így helyesnek vélné.
Természetesen fontos, hogy éljünk azokkal a művészi alkotáshoz kapott talentumainkkal, melyekkel Isten dicsőségét szolgálhatjuk. Ám kevésbé feltételezhetjük, hogy rokonszenves magatartás Isten szemében, ha teljesen összevissza életet élünk,
az alkotás oltárán égetve el családi kapcsolatokat, barátságokat és a rendezett életet.
A művésznek – mindenkinek, aki az égiből merít és Istent kívánja szolgálni – hinnie kell abban, hogy az, akinek dicsőségére formálja művét, megad mindent az egészséges időbeosztás szerint arra fenntartott időintervallumban. Nem akarom kisebbíteni az „ajándékba kapott művészi impulzusok” értékét és különlegességét. Ám ha csak ezek az érzelmeinket megragadó, a legváratlanabb helyzetben ránk törő múzsai látogatások vezetik minden pillanatunkat, előbb vagy utóbb tönkremennek életük egyéb területei.
Isten bizonyára nem kívánja meg az ő dicsőségére alkotóktól, hogy engedjék rombadőlni saját egszisztenciájukat és megtartó szeretetkapcsolataikat; hinnünk kell, hogy az ihlet abban az időben is meglátogatja a művészt, amikor az alkotásra fenntartott időben kamatoztatja talentumait Isten dicsőségére. Hiszen Isten hogyne adna meg mindent nekünk, hogy az ő dicsőségére hozzunk létre valamit, ellesve néhány részletet az égi harmóniából.
Ezek a szempontok a dicsőítésvezetők számára is követendőek, ha hitelesen akarnak tevékenykedni. Tehát minden zenésznek nagy feladata, hogy higgyen Isten ajándékainak kiáradásában a hétköznapinak tűnő,
az alkotásra menetrend szerint fenntartott pillanatokban is,
amelyekben kézzelfoghatóan megtapasztalható: az ihlet hit lett.
Gável András
A kiemelt képünk forrása a Pixabay.
További olvasásra ajánlott írásunk:
